Néztem a tévében, ahogy újfent aktivizálták magukat azok az aktivisták, akik a hajléktalanok jogaiért küzdenek, akik nem akarják elfogadni, hogy Budapesten a közterületekről kitiltják az oda nem való elemeket. Jogot akarnak olyanoknak, akik nagyrészt lemondtak a jogaikról. Emberségesnek emberséges cselekedett értük küzdeni, csak éppen a többi emberrel szemben embertelen, hogy meg akarják akasztani a közterületekről való kitiltást, Budapest rendbetételét. Néhány gondolat:

Horváth András, a NAV-ot hivatali visszaéléssel vádoló volt adóellenőr felkavarta az állóvizet, és olyan bilit borított ki, amiről évek óta mindenki tudja, hogy tele van szarral. András azzal vádolja az adóhivatalt, hogy szemet huny a nagy cégek adócsalásai fölött, és ezáltal közel 1.500 milliárd forint esik ki a költségvetésből. Természetesen az illetékes gyors reagálású akciócsoport azon nyomban átvilágította a teljes NAV-ot pár nap leforgása alatt. Meglepő, hogy mindent szabályosnak talált?

Kicsit késve ugyan, de megérkezett a devizában eladósodottak "új" mentőcsomagja, ami leginkább egy felturbózott régi csomagnak felel meg. Biztos vagyok benne, hogy ezt a lépést már két évvel ezelőtt is meg lehetett volna lépni. Viszont örömteli hír, hogy végre mindenki beléphet az árfolyamgátba, ami főleg a 90 napnál régebben tartozókat érinti érzékenyen. Persze most is vannak (és lesznek) elégedetlenkedők, akik összeesküvést látnak a háttérben, akiknek nem elég a tüneti kezelés.

Munkám során folyamatosan szembesülök a magyar álláskereső univerzummal, annak szereplőivel, előnyeivel-hátrányaival. Aktív résztvevőként most a saját tapasztalataimat fogom elmesélni. Véleményem szerint miért tűnhetek bunkónak, érdektelennek, unszimpatikusnak? Mi motoszkál bennem, amikor leülök egy felvételizővel beszélgetni? Mitől indulnak hátrányból az emberek és miért nagyon ritka, amikor valóban egymást keressük?

Hajlamosak vagyunk minden problémánkra megtalálni a megfelelő kifogást és bűnbakot. Legtöbbször a bűnbakok között a magyar állam tűnik fel. A legritkább esetben sem hallottam még senkitől , hogy elismeri, nem tesz meg mindent azért, hogy anyagilag stabil legyen, viszont mindig hallom a magas adók, a gazdaság állása, a munkanélküliség, az alacsony bérekből eredő kilátástalanságot. De tényleg ennyire függünk az államtól? Tényleg nem lehet semmit sem tenni? Elég annyi az élethez, hogy dolgozunk?  Ez máris feljogosít a panaszkodásra?

Magyarország társadalmi szintű problémája, hogy nagyon nehezen lát át a dumán és a tengernyi kifogáson-mellébeszélésen. Az élet bármelyik területén csak a legritkább esetben definiálhatjuk a konkrét célt, a végjátékot, amelyhez minden vezet. Két aktuális témával kapcsolatban (ingyenes készpénzfelvétel banki terminálokból és a devizahitelesek megmentése) a Fidesz tulajdonképpen feloldhatatlan ellentétet okoz mindenkiben, aki csak egy picit is képes a célok definiálására. Többek között a Fidesz kommunikációja és tényleges gyakorlata a következő finomságokat hozta az elmúlt napokban:

A napokban találkoztam egy nyugdíjas hölggyel, aki a létező összes hitellel rendelkezik, köztük számtalan áruhitel, személyi kölcsön, jelzáloghitel, hitelkeret, autólízing. Mindezt özvegyi nyugdíjából és a lánya nettó 90.000 forintos jövedelméből próbálja törleszteni minimális sikerrel. Ráadásul a közüzemi számlákkal is rendre elcsúsznak. Kilátástalan a helyzetük, miközben folyamatosan keresik a lehetőséget a hitelek átkonstruálására, hogy ne veszítsék el házukat, élhetőbb legyen az életük. Mutatott nekem egy újsághirdetést, amely talán az egyetlen reménysugarat csillantotta meg számára, mivel a bankok már egyáltalán nem állnak velük szóba, mert helyzetüket nehezíti az a fránya aktív BAR-lista is. Egy újsághirdetés, mely olcsó, szinte hihetetlen megoldást ígér persze cégnév nélkül. A hölgy magával hozta, illetve az előszerződést is, amit aláírattak vele. A poént előre lelövöm, mivel nem erről szól a bejegyzés: happy end lett a vége. A hölgy megérezte, hogy valami nem stimmel, így nem sétált a CBC Hungary csapdájába.

Már a legelején leszögezem, hogy nem tisztem vitatni Détári Lajos érdemeit, sikereit. Megjelent a könyve „Az utolsó magyar világsztár” címmel, ez pedig jéghideg zuhanyként vágott arcon és ébresztett fel Csipkerózsika-álmomból, ami a magyar focit érinti. Elolvasva azt a kicsiny ínycsiklandó részletet, amiért érdemes megvenni a könyvet vagy sem, döbbentett rá, hogy a magyarok rothadásának a legfontosabb kulcsa a fantasztikus self-marketing.

„A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik (...) célja a gazdasági kizsákmányolás.” (Wikipédia, rabszolga). Hivatalosan nem létezik rabszolgaság, azonban a modern kori demokratikus – és pontosan emiatt fejlettnek nevezett – társadalmak mindig megtalálják a módját a rabszolgatartásnak. Magyarország és benne az elmúlt évek döntéshozói is megtalálták a rabszolgaság szofisztikált módozatát, amellyel ugyan minden demokratikus elvnek megfelelnek, a közszférában mégis büntetlenül és ellenállás nélkül kizsákmányolhatnak. Nagyító alatt a bölcsődei rabszolgák a 21. század Magyarországán!

Lement a holland–magyar 8:1-es performance, amelyet persze totális sikerként lehet lenyomni a dühöngő emberek torkán. Mi is történt? 100 éves rekordot döntöttünk meg. A magyar válogatott sikeresen feledtette a romániai megalázást. A válogatott teljesítményével magyarázkodásra és bocsánatkérésre kényszerítettük a hollandokat („sajnáljuk, mi nem akartunk ennyi gólt lőni”). Fideszes szemüvegen nézve pedig a siker legfontosabb mutatója, hogy amíg a románoknak 90 perc kellett ahhoz, hogy 4 gólt kapjanak, addig mi – kétszer olyan ügyesen – már 45 perc alatt meg tudtuk szerezni a 4 gólt ugyanattól az ellenféltől. De a valóság túlmutat mindenen, amiről általában olvasni lehet. Komoly összefüggés van a gazdaság és a magyar foci helyzete között. Persze itt ne arra a demagógiára gondolj, hogy azért csapnivaló magyar a foci, mert nincs pénz! Azért szar a magyar foci, mert van pénz, viszont nincsen tudás.