Lement a holland–magyar 8:1-es performance, amelyet persze totális sikerként lehet lenyomni a dühöngő emberek torkán. Mi is történt? 100 éves rekordot döntöttünk meg. A magyar válogatott sikeresen feledtette a romániai megalázást. A válogatott teljesítményével magyarázkodásra és bocsánatkérésre kényszerítettük a hollandokat („sajnáljuk, mi nem akartunk ennyi gólt lőni”). Fideszes szemüvegen nézve pedig a siker legfontosabb mutatója, hogy amíg a románoknak 90 perc kellett ahhoz, hogy 4 gólt kapjanak, addig mi – kétszer olyan ügyesen – már 45 perc alatt meg tudtuk szerezni a 4 gólt ugyanattól az ellenféltől. De a valóság túlmutat mindenen, amiről általában olvasni lehet. Komoly összefüggés van a gazdaság és a magyar foci helyzete között. Persze itt ne arra a demagógiára gondolj, hogy azért csapnivaló magyar a foci, mert nincs pénz! Azért szar a magyar foci, mert van pénz, viszont nincsen tudás.

Gazdasági szempontokat mérlegelve mindig a számok a legbeszédesebb mutatók. Amennyiben összehasonlítjuk a két játékoskeret összértékét, tapasztalatait, eredményeit, akkor be kell látnia mindenkinek, hogy bizony a pálya elkezdett erőteljesen lejteni. Amíg nálunk Dzsudzsák a legértékesebb player a maga 13 millió eurójával, addig a hollandoknál kb. ennyit ér a segédedző. Az eszmei értéket pedig nem pofira adják, bár valóban létezik (a devizahitelekéhez hasonlóan) úgynevezett CDS-felár, aminek a lényege, hogy az adott ország „risk-menedzsmentjéhez” igazítanak/felszámítanak bizonyos szorzókat. Például az egyik holland játékos, a 23 éves Kevin Strootman piaci értéke legyen 20 millió euró. Amennyiben egy ugyanilyen képességű, adottságú és tudású játékos magyar (és a neve pl. Fűrész Károly) lenne, akkor a piac azonnal beárazná holland árához képest közel 500%-os értékcsökkenéssel, úgy 4 millió euróra. Ennek történelmi okai és megbízhatósági faktorbeli különbségei vannak. A piac úgy gondolja, hogy Magyarország matematikai valószínűsíthetőséggel képtelen kinevelni olyan játékost, aki fizikailag, mentálisan, tudásban, taktikailag egyenértékű a hollandokéval (vagy a németekével, brazilokéval, spanyolokéval stb.).

Tehát amikor a két keret összértékét vizsgáljuk, könnyen beláthatjuk, a valóság az: ha a hollandok 8x többet érnek, akkor 8x több gólt is kell rúgniuk. Megtörtént. De a foci attól szép, hogy a szegénynek és a gazdagnak elméletben ugyanakkora az esélye, és időnként bizony megtörténhet a csoda is (lásd Magyarország–Törökország 3:1), amely sokaknak reményt ad a jövőre nézve. A foci inflációja viszont ennél barátságosabb. Hollandia jelen állapotában konstans 4 góllal jobb Magyarországnál, miközben a matematikai realitásból táplálkozó 8 már komoly túlzás, ám igazolja a piac árazását, hiszen válogatott szinten – és egy szint felett – már nem szabad ennyi gólt kapni senkitől. Magyarország azért kaphatott annyit, amennyit, mert mentálisan összeroppant: nem voltak a játékosok felkészülve, és a meccsnek a második gól után vége is volt.

A meccs után szokás szerint lemondott a szövetségi kapitány lehetőséget adva a többieknek, hogy kezet mossanak. A szörnyű valóság viszont az, hogy a magyar profi futball (MLSZ, NB I., NB II. és a válogatott) nem létezne, ha kivennénk a képletből a magyar államot és az ő pénztárcáját. Márpedig a modernkori futball elképesztően sikeres és komoly üzleti vállalkozás, mely mindenféleképpen önfenntartó. Már itt elbukott a magyar válogatott a románokkal, a törökökkel, a hollandokkal szemben. A sportág működésének a potenciálját ebből lehet egyértelműen levezetni és a hibákat felfedezni. Fel kell tenni a kérdést – már régen fel kellett volna tenni –, hogy miért nem képes a magyar futballgépezet önmagát fenntartani, önmagától fejlődni-növekedni. Ameddig erre a kérdésre nem kapunk választ, addig teljesen fölösleges a válogatott játékosaiban keresni a hibát, hiszen nem ők tehetnek arról, hogy nincsenek egy szinten a hollandokkal. Nem ők tehetnek az állami milliárdokról, az új stadionokról, a magasztos tervekről. Gazdasági szempontból totális káosz uralkodik a magyar fociban, amelynek csúcspontja valószínűleg a felcsúti stadion lehet. Egy olyan városba építenek állami milliárdokból 3500 férőhelyes stadiont, ahol a helység össznépessége nem éri el ezt a számot, ahol nincsen olyan csapat, amelyik ki tudná használni, ahol a növekedési potenciál is egyenlő a nullával. Ez gazdasági öngyilkosság: egy projekt, amelyik képtelen lesz önmagát finanszírozni, ezért nagyon hamar el fog bukni. A kérdés az, hogy ha a legprofitorientáltabb szféra vállalkozásai nem finanszíroznak ilyen projektet, akkor az államnak mi szüksége van erre.

Márpedig számtalan ilyen megmagyarázhatatlan projekt fut a magyar fociban, miközben a napokban Deutsch Tamás akadt ki azon, hogy ők minden segítséget megadtak és a világ minden forrását rendelkezésre bocsátották, hogy végre legyen foci. A baj az, hogy a forráselosztás első blikkre is totális kudarc. Mondhatnám, hiába akarok saját házat felépíteni tégláról téglára, ha a téglákat a szomszéd telkére helyezem le a sajátomé helyett. Alapvető problémákkal kell szembesülnünk, amikor a magyar futballtársadalmat és -rendszert vizsgáljuk. A rendszer beragadt 30-40 évvel ezelőtt, és semmilyen változás nem történt. Talán ennek az oka a „mindig újrakezdjük” mentalitás. Elment Egervári, vége még egy selejtezőnek. Majd megint jön egy szövetségi kapitány, megint beadják a népnek, hogy majd akkor most, és mindenki elhiszi. A baj ott leledzik, hogy a játékosok ugyanazok lesznek legközelebb is. Semmilyen változás nem fog történni, hiszen a magyar focit alapjaiban kellene a feje tetejére állítani.

Nemcsak a jó játékosok hiányoznak a magyar fociból, hanem a magyar szakemberek is, akik képesek lennének külföldön is megállni a helyüket. Helyette idehaza letesznek egy vizsgát, a tévében okoskodnak egy sort, miközben az igazi futball világában a kutyának sem kellenek. Hiába építünk akadémiákat, hiába kezdte el felfedezni magának Magyarország is az utánpótlás fontosságát, hogyha első lépésként stadionokat és infrastruktúrát építünk ahelyett, hogy 4-5 év alatt kinevelnénk egy új edzői generációt, amely nyugat-európai képzést kapna, modern és profi felfogásban dolgozna, és valóban képes lenne profi futballistákat kinevelni. Mert amíg ez nem valósul meg, addig ugyanaz történik, mintha Ferrarit adnánk egy olyan embernek, aki egész életében 20 éves Suzukit vezetett.

Azt gondolom, ez az elv nagyon hasonlít a gazdasági folyamatokra, hiszen ha például adok egy adminisztrátornak 100 millió forintot azért, hogy holnaptól sikeres földműves legyen az Alföldön, mi lesz a vége? Megduplázza a pénzt? Szerintem mindent el fog veszíteni, mert nem rendelkezik a megfelelő tudással. Ezek után hiába adok neki 200 millió forintot. Valami változni fog? Nem. Ugyanez az állam és a magyar foci szereposztása: hiába pumpálja az állam a pénzt, ha a megfelelő hozzáértés és felkészültség hiányzik.

A magyar fociba állami milliárdok özönlöttek az elmúlt években, hogy végre senki ne mondhassa, hogy a rossz pályák miatt nincsen foci. A probléma az, hogy adott egy keretösszeg a foci fejlesztésére. Magyarország híres-hírhedt arról, hogy mindenki az eredménykényszer-rendszert éli, élteti, építi. Amikor elmegyünk utánpótlásmeccsekre, ott sem az a tehetség, aki jól kezel labdát, hanem az a falábú gyerek, aki kétszer megbotlott a labdában, de lőtt két gólt, és azzal nyertek. Teljesen felesleges az utánpótlásban mérni az eredményességet, és emiatt hanyagolni a valódi fejlesztést-képzést. Utánpótlásban is mindenki győzni akar, ezért elsődleges szempont a fizikum. Azok játszanak jól és eredményesen, akik fizikailag erősebbek-fejlettebbek, miközben háttérbe szorulnak az esetenként technikásabb-ügyesebb ifjak, akik nem elég nagyok, nem elég erősek. Magyarul már az utánpótlás legalsó szintjén hibádzik a koncepció, hiszen az az azonnali eredményt helyezi előtérbe a hosszú távú siker helyett.

Ez a sikerkényszer pedig egyre csak fokozódik, ami miatt nem az alapokat tanulja meg a focista, hanem azt, hogy milyen trükkel tud egyből két lépcsőt ugorva magyar szinten erős lenni, ezáltal eredményes. Ez a folyamat történik 18-19 éves korig. Utána van egy 4 éves homály. A 19–24 év közötti játékosokat valamiért nem igazán játszatják komoly mérkőzéseken, és amíg külföldön tehetségnek – felnőtt szinten – a 17–21 év közötti játékos számít, addig nálunk a 24-25 éves játékos még a tehetség kategóriába esik. Ennek oka az eredménykényszer, illetve a koncepció teljes hiánya a klubcsapatokban és a válogatottban egyaránt. Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb rizikó egy kiélezett meccsen mindig a rutin hiánya. Rutinnal pedig egy 17-21 éves újonc titán nem igazán rendelkezhet. Ördögi kör, hiszen a rutint éppen azzal szerezné meg, ha beállhatna, és zöldfülűként játszhatna. De ebben mindig ott a rizikófaktor, hogy hibázik, és így miatta megy el a meccs. Nincsen eredmény, jönnek az edzőelbocsátások. A magyar edzők bármilyen szinten a 24 év feletti játékosokban bíznak, akik koruknál fogva érettebbek, megfontoltabbak és tökéletesen alkalmasak megfelelő képzettség hiányában is NB I-es szinten játszani. A baj az, hogy emiatt nem fejlődik a bajnokság és a magyar foci színvonala. Külföldre pedig ez kevés. Külföldre ritkán hívnak 24 év feletti játékost egy gyengébb ligából egy topligába. A magyar válogatottnak pedig pont arra lenne szüksége, hogy legalább egy 40 fős keret európai topligában játsszon rendszeresen. Viszont akiket a topligák hívnának koruknál fogva (17-21 évesek), azokat meg nem hívják, mert nem tudják megmutatni magukat egész 23-25 éves korukig, mert az edző nem teszi be őket a csapatba. Ha megnézzük, akkor minden topválogatottba, ahol azért van elvárás az eredményt illetően, betesznek folyamatosan 17–21 év között fiatalokat, beépítik őket, és lehetőséget adnak a bizonyításra. Ott van például Jetro Williams, aki 17 évesen Európa-bajnokságon játszott a holland válogatottban. Magyarország magyar mentalitásával, ha egy 17 éves srácot (például ott van Kenneth Otigba,18 éves) betennének akár egy Andorra elleni meccsre, akkor mindenki felkapná a fejét, és egyetlen hiba esetén őt kiáltaná ki bűnbaknak, s ezzel évekre elvennék az önbizalmát. Magyarország olyan, mint a Real Madrid volt a 2000-es években: komoly eredménykényszer van, fejlődésre lehetőség nincs, kész játékosok kellenek. Viszont a különbség a merítési lehetőség: a Real a teljes piacból meríthetett játékost, viszont Magyarországnak van egy minimálisan rendelkezésre álló embermennyisége, akik pontosan az imént említett okok miatt képtelenek olyan szintet elérni, amelyik versenyképes lehetne nemzetközi szinten.

Ezen az eredménykényszeren az állam sem segít, enyhít, amikor stadionokat épít, hiszen amikor egy csapat új stadiont kap, akkor a szurkoló/adófizető jogosan várhatja el, hogy dolgozzanak meg a fiúk pénzükért. Ez nyomás alá helyezi a csapatot, az edzőt, az elnököt, a játékost. Így pedig esélytelen kipróbálni a fiatalokat és esélyt adni nekik, akik a jövő reménysugarai, akikből gazdasági alapon komoly pénzeket lehetne leakasztani egy esetleges külföldi szerződés esetén. Kérdés az, hogy a magyar futballközeg mikor látja be, hogy a fejlődés feltétele az, hogy a magyar bajnokságot (és akár a válogatottat is) telítsék a 17–21 év közötti játékosokkal, akik megfelelő mennyiségű lehetőséggel képesek lehetnének tehetségüknek megfelelő pályát befutni. Ez nagyon komoly különbség a holland és magyar foci között, aminek a végeredménye a felnőtt válogatott keret közötti értékkülönbség. De ez a differencia nem ott kezdődik/kezdődött. A hollandok és a holland klubok a gazdasági sikeresség és önfenntartás érdekében az utánpótlásra helyezik a hangsúlyt, és exportjátékosok tömkelegét állítják elő, akikből jó pénzt szerezve újrakezdik a folyamatot, miközben az eladott játékosok megfelelő utánpótlás-képzési rendszerük miatt képesek szintet lépni, és topligák topcsapatainak meghatározó játékosaivá válni, amiből következik a válogatottuk sikeressége.

Most mondhatjuk, hogy a Vanczák, a Dzsudzsák meg a Gyömbér mekkora egy... De tényleg az ő hibájuk az önbeteljesítő jóslatként létező magyar valóság? Ebben a gyenge magyar válogatottban hogyan lehetséges, hogy egyetlen tizenéves játékost nem találunk, még a bő keretben sem? Helyette a tehetséges tizenéves játékos pályája a következő: bekkelje ki a következő éveket 22-23 éves koráig, utána bekerül a válogatottba, ahol ő lesz a legfiatalabb, stabil játékra képtelen, miközben olyanok ellen kell játszania, akik vele egyidősek, de már Bajnokok Ligáját nyertek, és világsztárok. Már itt megtorpan és megijed a feladat előtt, hogy mekkora istenek ezek a játékosok. Holott nincsen másról szó (a megfelelő utánpótlásképzésen felül), hogy senki nem került volna BL-győztes csapatba légiósként, ha saját hazájában sem klubcsapat, sem pedig válogatott szinten nem kap lehetőséget még tizenévesként.

Nálunk más a helyzet. Adott egy 28-32 éves magyar rutinos játékos, és a posztján egy ifjú titán. A mindenkori kapitány 10-ből 10-szer a rutinosat válogatja be, mert rajta kevesebb a kockázat, és adott pillanatban képes ellátni a feladatát. Vagy nem, lásd: 8:1. A fiatal pedig az évek múlásával hazai szinten rutinos játékossá válik, átveszi a másik helyét a csapatban, és pontosan ugyanaz a folyamat kezdődik elölről. Tegyük fel a kérdést gazdasági szemmel is: ha a vállalkozásod (válogatott) biztosan veszteséget termel az adott évben, akkor melyik utat választod? A biztosat, a megszokottat, amivel garantálod, hogy a következő évben is ugyanolyan veszteséges leszel, vagy pedig új utakat, stratégiát próbálsz ki, amiben megvan az esély az előrelépésre (és persze a bukásra is, ami a másik verzióban alap). Mindezek mellett elismerem, hogy nem feltétlenül a válogatottnak kellene az óvoda szerepét eljátszania. Ezt a szerepet első körben a magyar bajnokság minden csapatának be kellene töltenie, és akkor talán lenne esély valami másra.