Június 27-én az OTP Bank javára döntött másodfokon a Debreceni Ítélőtábla. Az ítélet jogerős, az adósnak a perköltséget is meg kell fizetnie. Ezzel a lépéssel rettegni kezdhetnek a pénzügy hiénái (élükön Lehmann György mesterügyvéd kuruzslóval), akiknek sikerült az elmúlt hónapokban a megkeseredett és reményvesztett devizaadósokat rábeszélniük olyan jogi lépések megtételére, amilyenekre valójában sem pénzük, sem tudásuk nem volt.

Az eredmény természetesen nem volt borítékolható, hiszen sokáig úgy tűnt, hogy egy, a devizaadósok számára pozitív precedensértékű ítélet születhet, amely képes lett volna alapjaiban megborítani a teljes magyar gazdaságot és bankrendszert. Viszont számos ponton sejthető volt, hogy nem lesz annyira egyszerű ügy a pereskedés, ahogyan azt néhány (önmagát ügyvédnek és szakembernek beállító) pénzügyi szektorból érkező hiéna gondolta és vázolta fel.

1. Ez most csúnyán hangzik, de remélem, senki nem gondolja komolyan, hogy holmi zugügyvédekből összeverbuvált sereg aprópénzért (általában 25 E + 70–100 E) képes lesz bármilyen szinten felvenni a kesztyűt a milliókért, tízmilliókért fenntartott banki apparátusokkal. Ennek semmi köze a hatalomhoz. Logikusan gondolkozva: ha ezek az ügyvédek annyira jók lennének, akkor nem bagóért védenék az embereket, hanem komoly milliókért védenék a bankok érdekeit.

2. A pénzügyből kitaszítottak álltak át a másik oldalra. Szakemberként vicces és egyben szánalmas volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy olyan „tanácsadók” buzdították az embereket a pereskedésre (és a törlesztőjük nem fizetésére), akik az ügy előtt akár évekig a „másik oldalon” álltak, azaz hitelekre, biztosításokra beszélték rá az embereket. Az pedig a pénzügy természetes öntisztító folyamata, hogy időnként kiveti magából a csibészeket, a kuruzslókat, a szakmailag és erkölcsileg nem patenteket. Hiszen logikus, hogy aki megfelelő minőségben adott évekig tanácsot, és megfelelően menedzselte hónapról hónapra a meglévő ügyfeleket, annak semmi szüksége nem lett volna arra, hogy kilépjen ebből a közegből, és átálljon egy olyan oldalra, ahol történetesen addigi munkáját köpi szembe. Az évek folyamán megtapasztaltam, hogy az ilyen emberek közreműködéséből nem sok minden jó sül ki.

3. Az egész devizahitel-pereskedés akkor vált teljesen hiteltelenné, amikor a Lehmann Brothers már nem elégedett meg a tartozások mérséklésével, a szerződések finomhangolásával, hanem totális háborút indított a teljes bankrendszer ellen, és olyan mondvacsinált okokra (a jogot teljesen kifordítva, önkényesen használva) hivatkoztak, amelyek már Narniában sem állták volna meg a helyüket.

4. Készpénzként állították be a devizahitelesek nyerését, miközben mindenkit a bankok ellen uszítottak. Teljesen érthető a hitelesek mélységes csalódottsága, viszont hideg fejjel belegondolva és átgondolva a teljes helyzetet, mindenki számára ki kell derülnie a ténynek, miszerint nagyon erőltetett az összes szerződés érvénytelenítése, és a több éve megkötött – mára nem aktuális jogi környezetben lévő – szerződések esetében a jelenlegi jogi környezetre való hivatkozása és aktualizálása. Egyszerűen képtelenség elvárni a bankoktól, hogy egy adott időszakban érvényben lévő hitelintézeti törvényt és környezetet fenntartsanak egészen a futamidő végéig, hiszen ez megborítaná az érdekegyensúlyt, amiért egyáltalán a hitelezés létezhet.

5. Demagóg dolog beállítani minden devizaadóst tudatlannak. Többször elmondták minden adósnak + alá is írták a devizakockázati nyilatkozatot: a devizahitelnek megvan a sajátos kockázata, amelynek révén a törlesztőrészlet ingadozhat. Ennek fényében pedig fura lenne a hiányos információközlésre és a hitelek egyénekre tukmálására hivatkozva érvényteleníttetni mindent.

És most megszületett másodfokon az első ítélet egy devizaadós ellen, aminek következtében beigazolódott félelmem, miszerint sikerült egy alapvetően rossz (esetenként kilátástalan helyzetben) levő emberbe még egy nagyot rúgni és anyagilag lehúzni. Ez az egész nem szólt – és nem is szólhatott – másról, mint az emberek hiszékenységét kihasználva még jobban megkopasztani őket.

Csodáltam, honnan tud egy fullra eladósodott ember, aki a törlesztőjét sem tudja kifizetni, hirtelen a pereskedésbe tolni 25 E + 100 E forintot. Pedig sokan megtették. Arról persze a sok pénzügyi hiéna nem szólt – vagy nem hangsúlyozta kellőképpen és erkölcsileg elvárható szinten –, hogy nagyon komoly a bukta esélye, és az per végén az ügyfél állja a cechet.

A cech pedig:

• elárverezik a házat, amennyiben nem fizette a hitelt,

• többhavi törlesztőrészlet elmaradás esete állhat fenn, amennyiben engedett a hiéna biztatásának, és nem fizette a per alatt a törlesztést,

• a hiénák minimum 125 E forintos bére,

• a bíróság által megítélt perköltségek, melyek a 300-400 ezer forintot is meghaladhatják,

• a behajtók költsége, amely milliós nagyságrendű tétel.

 Az a legszebb az egészben, hogy ezek a hiénák a hír hallatán elkezdenek farkast kiáltozni, és belekapaszkodnak a PSZÁF-elnök levelébe, miszerint felsőbb utasításra született meg a döntés, de sebaj, hiszen akkor továbbmennek az Európai Bizottsághoz, illetve – sok lúd disznót győz alapon – minél többeknek kell nekimenniük a bankoknak ahelyett, hogy szépen bemenne mindenki a bankjába, és egyezségre jutna velük (általában nyitottak). Ezt a játékot a hiénák még hónapokig játsszák majd, amíg el nem jutunk arra a pontra, amikor már nehéz letagadni az emberek sorozatos kudarcát, amikor az adósok már nem bírják az ügyvédi költségeket fizetni, illetve amikor már minden elveszett.

Persze ezek a hiénák a számonkérés pillanatában szorgalmasan mossák a kezüket, és visszaállnak a másik oldalra, ahonnan ők is mutogatni fognak azokra a dokumentumokra, amelyeket az ügyfelek aláírtak, és amelyekbe belefoglalták a banki hadviselés kockázatát és a vereség esetén felmerülő költségeket.

Nekem pedig „mindössze” ennyi kérdésem lenne ezekhez a hiénákhoz:

Mióta szokás belerúgni a földön fekvőbe? Mióta divat kirabolni a hajléktalant, a nincstelent? Miért kell hamis reményekkel áltatni a pénzügyileg képzetleneket? A rivaldafényért és a pénzért cserébe…?