Magyarnak lenni egyet jelent az örökölt pesszimizmussal, ami egyfajta társadalmi elvárásként funkcionáló valóságelegyet feltételez a kívülálló számára. Miért ne lenne a magyar pesszimista? Mire fel? Gyerekkorunkban nem tanítottak meg arra, hogy ne mások elvárásai szerint éljünk. Mások pedig az elvárásaikat évről évre egyre csak növelték motivációs célból, miközben soha egyetlen percet sem kaptunk a társadalomtól arra, hogy megálljunk és fújjunk picit. Mert aki megáll, az már nem hasznos a társadalomnak, nem sikeres, és példakép.
A társadalom legelemibb működési programja a rendszerbe ágyazott kollektív pesszimizmus, ami perverz módon próbálja motiválni a tagokat, annak ellenére, hogy bizonyítottan működésképtelen. A bölcsödében, az óvodában a gyerekeket nem az élet szeretetére neveli a rendszer (amit egyébként mi alkotunk), hanem felkészíti őket egy hosszú és garantáltan sikertelen időszakra, amit egyesek túlélésnek hívnak, mások iskolának. A rendszer és a pesszimizmus melegágya a lexikalitás és az arra való tudatos nevelés.
A verseny az emberek, családok között már ezen a szinten elkezdődik, miközben a későbbi vélt siker (diploma) miatt egyre többen áldozzák be gyermekeik valódi gyermekkorát, programozzák át beléjük ivódott elemi ösztöneiket ösztönlényből robottá. A kudarc az első pillanattól kezdve garantált, hiszen nem az a sikeres gyerek, aki meg tanul jól játszani, meg tanulja élvezni, amit csinál, hanem az, aki nyelveket beszél és megfelel a rendszer követelményeinek. A végcél pedig a diploma, ami miatt nem mondható egyetlen gyermek sem sikeresnek, hiszen még sok év telik el, mire eléri a szintet.
Mára a sport és egyéb hobbinak induló rendszeren kívüli aktivitás sem a pihenést szolgálja, hanem egy újabb színterét a tökéletes gyermek robottípus felépítésének. Ha megnézem az amúgy színvonaltalan magyar foci legalsóbb korcsoportjait, akkor látható az a fajtavérengzés, amit a jó szülők habzó szájjal szurkolás címszóval leművelnek, de valójában gyűlöletet, kirekesztést és teljesítményt tanítanak meg szeretet csemetéjüknek. Mivel a gyermek nem tud akkorát rúgni a másikba, hogy annak eltörjön a sípcsontja, ezért máris sikertelen lesz. Magára vessen.
Általános iskola magasabb szintre emeli a pesszimista magyarok gyártását, hiszen értékeket, megfelelési kényszer objektív/szubjektív mérési eszközét társítja a megfelelési kényszerben szenvedő, önmegvalósításbeli akadályokba küzdő, a rendszerbe kénytelenül beolvadó gyerekek számára. Aztán máris elkezdődik a nevelés következő fázisa, amiben már a gyerekek is felveszik a gyeplőt és elkezdődik a kirekesztés 8 éve.
Az a hülye, aki egyes-kettes tanuló, az okos pedig 4-es, 5-ös. Ilyen egyszerű a végtelenségig lebutított magyar oktatási rendszer, ami tökéletes akadémisták, elméletvitézek kinevelésére, de ugyanakkor kirekeszti és pesszimistává teszi a társadalom 80%-át, akik esetleg másban lennének tehetségesek, ugyanakkor mániákusan akarnak a lexikalitás csapatához tartozni képességbeli hátrányaik ellenére is, hiszen a társadalom, a környezet erre ösztönözte őket egész életükben. Persze már most tudatában vannak azzal a legtöbben, hogy az életben nem viszik semmire, mert sokkal gyakorlatiasabbak, az elméletet pedig kénytelenek szó szerint érteni.
Amikor a fiatalokat betámadod kedvenc kérdésükkel, "Mi leszel, ha nagy leszel", akkor az elején még álmodoznak, valódi vágyaikat mondják el. Van, aki rendőr akar lenni, van aki űrhajós, vannak akik pedig egészen más. Az okos pesszimista felnőtt persze mit csinál azonnal? Jól fejen vágja a gyereket a valóság kalapácsával és azonnal materializálja a lehetőségeket, fogadóirodákat megszégyenítő statisztikai valószínűséggel állapítja meg a megvalósulási rátát, és ha ez a ráta nem éri el a 100%-ot, akkor első nekifutásra kirántja a talajt a gyermek lábai alól. A gyerek természetes reakciója általában az elfogadás, beletörődés. Emiatt pedig tudat alatt máris depressziós, pesszimista lesz, hiszen számára érdektelen dolgokkal kell a továbbiakban foglalkoznia. Így születnek az iskolában az ötösnél rosszabb érdemjegyek.
De ez így van jól, gondolja a legtöbb rendszerben szocializálódott ember, hiszen mindenkinek mindent tudnia kell az élethez. Hiába akar a gyerek focista lenni, bizony nem lesz okos ember, ha nem tudja ABC sorrendben a virágok spóráinak a nevét Európától Latin-Amerikáig. A gyereket hamar megtanítják a szabályokra. Például a Petike nem lehet író, költő, ha nem tud helyesen írni. Nagyon perverz ez a magyar nép. A költészet valóban a helyesírásról szól és nem a tartalomról, a gondolatokról. Petike meg még el is hiszi, hogy ez így van jól, fontos gondolatait, pedig elzárja mélyre, hiszen tudja, itt soha nem lehet költő. A lázadóbb Petike erre azt mondaná, hogy majd ő megújítja a magyar nyelvet, hiszen egész életében tanult Széchenyiről meg a többi híres arcról, akikre a tanár istenként néz, akik bátrak voltak és egyediek. De a tanár gyorsan elmeszeli az ötletet, hiszen most nem olyan időszakot élünk szerinte, és Petike és senki más nem olyan képességű, mint a régiek. Nyílván Széchenyi is előbb lett híres, aztán újító, mint fordítva. Ilyen furfangos a magyar gondolkodás. Előbb legyél híres nyelvújító és csak aztán lesz jogod nyelvet újítani.
Ugorjunk az életben egy nagyot. Elérkeztünk a diplomáig, ami az életünk végcélja volt. Állítólag ez a kulcs mindenhez. Megkapjuk, aztán a legtöbbeknek csak telnek az órák, hetek, hónapok és még mindig nem érkezett meg a tuti. Még mindig minden szar. Ők pedig nem értik, hiszen megszerezték az elméleti tudásra építő diplomát egy gyakorlatias világban. De legalább a szülők büszkék, és a társadalomban-általánosságban elfogadott érvként okosnak tekinthető. Okos munkanélküliség vagy pedig hülyén (diploma nélkül) jól megélni? Mennyi ilyen példát tudsz mondani?
Lezártunk a felnőtt lét előtti korszakot, ami állítólag a legvidámabb, legpozitívabb az ember életében. Még csak most következik a csalódások, elutasítások és gondok időszaka. Most kezdenek el az emberek éjjel nappal dolgozik éhbérért, amiből alig tudnak megélni, miközben a politika hülyét csinál mindenkiből, eljátssza a nyugdíjas éveket, a biztos jövőt. A többit már te is ismered az életedből.
Miért pesszimista a magyar? Szerintem azért, mert ebben az országban nem a tehetségesek diktálnak, hanem akiknek papírjuk van róla. Itt még véletlenül sem csinálja senki azt, amit szeretne, mert már gyerekkorában megmagyarázták neki a pesszimizmus gyakorlati jelentését. Mi ez? "Ne vágj bele, úgyse fog sikerülni, miért pont te lennél az, akinek összejön?".
Adott egy oktatási rendszer, ami kirekeszti a máshogyan gondolkodókat (szerintem mindenkit, aki gondolkodik), adott egy társadalom, amit a csorda szellemében neveltek és törtek be, elfogadtatva, hogy aki nem jó elméletben, az hülye és csak egyfajta okosság létezik, aminek a mérőeszköze a diploma. Adott gyerekek halmaza (környezet), akik tartozni akarnak valahova, ezért elfogadják a kirekesztés szabályait és büntetik azokat, akik másban tehetségesek. Adott egy ország, ahol mindig azzal traktáltak minket, hogy itt mi vagyunk a legokosabbak, legtehetségesebbek, mégsem ismerni olyat, aki látott volna már valakit, aki halotta valakitől, hogy találkozott legalább egy ilyen szuper európaival (magyarral). Ez pedig pesszimizmusra ad okot.