1990- A társadalom egyik legnagyobb problémája a nyugdíjkérdés.
2000- Továbbra is a legnagyobb társadalmi kérdések egyikeként a nyugdíjat gondolják az emberek
2014- Egyértelműen a legnagyobb problémák egyike a nyugdíjkérdés, mivel az állam már bejelentette két éve, hogy garantáltan nem lesz elegendő pénz mindenkire.
A nyugdíjkérdés már nagyon régóta ott motoszkál az emberek fejében, ez nem új keletű probléma. Viszont az már inkább, hogy a probléma tudatában is generációk rohantak, rohannak a vesztükbe és várnak valamiféle csodára ezzel kapcsolatban, ami egyértelmű, hogy nem fog bekövetkezni. Hogyan kell kinéznie a nyugdíjra való felkészülésnek?
Az aktuális magyar nyugdíjszisztéma eredetileg 4 pillérből állt, amiből a mostani kormány lebontotta a Magánnyugdíjpénztár (továbbiakban: MYNP) pillérjét. Elméletben az ide áramló pénz átkerült az állami nyugdíjba (első pillér). Gyakorlatban viszont az MNYP-ben felhalmozott pénz jelentős része más célokra fordítódott, miközben az azóta eltelt években az állami kasszába befizetett pénzek a bismarcki nyugdíjrendszer kritériumainak megfelelően a jelenlegi nyugdíjasok kiadásait hivatott fedezni.
Otto von Bismarck által megalkotott közvetlen finanszírozású nyugdíjrendszert 1889-ben vezették be. A rendszer alapja, hogy eredetileg az aktív dolgozók száma jócskán felülmúlta a nyugdíjasokét. Az évtizedek folyamán azonban megjelent az úgynevezett korfa probléma (egész Európában), aminek oka, hogy a várható élettartam a fejlődő orvostudománynak köszönhetően 300 éve folyamatosan növekszik, különösen gyorsan a XX. században. A népesség elöregedéséhez a születési arányszám csökkentse társul új jelenségként.
Ennek a végzetes kombinációnak az eredménye Magyarországon (is), hogy már régen felborult az arány, és egy aktív adófizető (!) dolgozóra több nyugdíjas jut, akiket a befolyó összegből kellene "eltartani", mint ahogyan a mostani nyugdíjasok tették aktív korukban az akkoriakkal. Látszólag mindenki tisztában van a jelenség veszélyeivel, és azzal a negatív jövőképpel, amikor elérkezik egy generáció oda, hogy egész életében befizetett, de mégsem fog visszakapni semmit idős korában.
De ha mindenki tisztában van ezzel a folyamattal, akkor miért nem teszünk ellene?
A további pillérek legfontosabb tulajdonsága az önkéntesség. Szabadon meg lehet választani, hogy mikor, mennyi ideig, mekkora összeget vagyunk hajlandóak a saját nyugdíjunkba fektetni. Ez igazából a szabad akarat illúziója, hiszen ahogyan egy székből sem lehet 2-3 lábat kispórolni, ugyanúgy kötelező az önkéntesség, hiszen az állami finanszírozás már most sem képes megfelelő életszínvonalat biztosítani a nyugdíjasok többségének.
Könnyen okolható az életszínvonallal és az alacsony keresettel a nyugdíjcélú öngondoskodások elmaradása, mégsem látom célszerűnek és valóságosnak az indoklást. Ha őszinték akarunk lenni, akkor az öngondokodás elmaradást egy egyszerű pszichológiai magyarázattal lehet magyarázni. Agyunk képtelen negyven évre előre gondolkozni. Azok az emberek, akik húszas, harmincas éveikben járnak, csak a legritkább esetben képesek negyven évre előre gondolkodni (nyugdíj), miközben a nyugdíj közelbe érő 45+ plusszosok ugyan nagyobb hajlandóságot mutatnak a takarékoskodásra, mégis kénytelenek financiális falakba ütközni.
Nem mindegy, hogy 40 év van hátra öngondoskodni vagy 15 év. Belátható, hogy amíg 40 évig havi 10.000 forinttal elérünk egy x összeget, addig ha ugyanezt a hatást akarjuk elérni 15 év alatt, akkor bizony nagyon mélyen kell a zsebünkbe nyúlni és akár havi 70.000-100.000 forintot is félre kell tenni. Mindenkinek fel kell már most tennie magában a kérdést, hogy ha ma lenne 15 éve hátra a nyugdíjból, akkor lenne ennyi pénze öngondoskodásra? A leggyakoribb a válasz a "nem" lesz. Ilyenkor a legtöbben elkezdik magukat ostorozni: "bárcsak 20 évvel ezelőtt elkezdtem volna az öngondoskodást nyugdíjra".
A jövő generációinak társadalmi problémája ebben az emberi reakcióban rejlik a megoldással együtt. Egyértelmű, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz, egyre instabilabbá válik az állami nyugdíj intézményrendszere. Hamarosan bekövetkezik az a fordulópont, amikor egy egész generáció, aki még nem öngondoskodott az állami nyugdíjrendszerbe vetett tévképzetei miatt, pénz nélkül a gyermekei nyakán marad.
A múlton nem tudunk változtatni, így csak a jövőben szabad gondolkodni. Nagyon nehéz egy társadalom általános érvrendszerét a témában megváltoztatni és elfogadtatni a nagyobb áldozatvállalást. A mai felnőttek még ugyanabban a tudatban nőttek fel, mint szüleik. Ők a legveszélyeztetebbek a "nincstelen nyugdíjlét"-ben, mivel a legtöbben nem nyitottak a változtatásra. Társadalom méretű feladat, hogy a mostani gyerekeket olyan átfogó pénzügyi képzésben kell részesíteni iskolás éveik alatt, ami felkészíti a nebulókat a megváltozott pénzügyi rend és állami szerepvállalás világára, ahol az öngondoskodás kerül előtérbe.
Ebben a jövőben az állam újraelosztó szerepe megváltozik, drasztikusan lecsökkennek az állami szociális jellegű kifizetések. Minél hamarabb képes a társadalom reagálni a változásokra, annál fájdalom mentesebb lesz az átmenet két korszak között. Az már most látható, hogy a problémát a rendszerváltás óta érzékeli a társadalom, mégsem volt elég lassan 25 év a nyugíj célú öngondoskodás általános elfogadására és a reakciók kifejlesztéséhez.
2014-ben újfent "kényelmes" helyzetben vagyunk, hiszen több lehetősége van az öngondoskodni vágyónak arra, hogy megalapozza és biztosítsa nyugdíjas éveit. Ebben az állam abszolút partner, hiszen ez idáig is támogatta az Önkéntes Nyugdíjpénztári (ÖNYP) befizetéseket. Januártól pedig az ország legkedveltebb megtakarítási formáját (Befektetési egységekhez kötött életbiztosítás) is támogatja 20%-al, amennyiben a programot kifejezetten nyugdíj célra kötjük és ezt írásban is jelezzük.
Az állami támogatás ezeken a programokon nem újkeletű, hiszen a 2010 előtt is megvolt ez a fajta állami szerepvállalás, amit a válság hatására visszavontak. Személy szerint azért üdvözöltem ezt a lépést, mert ezek a programok államtól függetlenül, piaci alapon működnek és működő képesek. Amennyiben az állam úgy döntene az elkövetkező években, hogy visszavonja a támogatást, a program enélkül is képes funkcionálni hosszú távon.
A pszichológusok egyik legfontosabb tanácsa, hogy fel kell ismerni a betegséget. A magyar társadalom a nyugdíj betegségében szenved. Ezután megoldást kell rá találni- mondják a pszichológusok. Jelen esetben a megoldás ugyanaz lesz, mint ami az elmúlt húsz évben is adott volt. Öngondoskodni kell olyan hosszú távra, amit jelenleg a legtöbben képtelenek felfogni, belátni, átlátni. Viszont statisztikai alapon a legtöbben elérkeznek a nyugdíjhoz, annak ellenére, hogy az előbb biztosan többen mondták magukban: "meg sem élem a nyugdíjat".