Munkám során folyamatosan szembesülök a magyar álláskereső univerzummal, annak szereplőivel, előnyeivel-hátrányaival. Aktív résztvevőként most a saját tapasztalataimat fogom elmesélni. Véleményem szerint miért tűnhetek bunkónak, érdektelennek, unszimpatikusnak? Mi motoszkál bennem, amikor leülök egy felvételizővel beszélgetni? Mitől indulnak hátrányból az emberek és miért nagyon ritka, amikor valóban egymást keressük?
Cégvezetőként fontos feladatom a fejlődés biztosítása, amihez a legjobb embereket kell felkutatnom. Szükségességét érzem a személyes kiválasztásnak, személyes jelenlétemnek. Az elmúlt 6 évben bátran merem állítani, hogy több csalódás ért az álláskeresők miatt, mint az ügyfelektől érkező negatív impulzusok együttvéve. Gyakran használom az álláshirdetés-es verziót más egyéb technikák mellett. Az álláshirdetéses játékra jelentkezők meglepő módon 90%-ban nők. Ha csak ezt a módszert használnám, akkor biztosan felmerülne bennem a gyanú, hogy ebben az országban csak és kizárólag a nők akarnak dolgozni.
Már a jelentkezéseknél elkezdődik egy igazi türelemjáték. Általában több százan jelentkeznek egy meghirdetett munkára. A legkülönfélébb megoldásokkal szoktak operálni a jelentkezők. Van aki odadob egy "csá-t" és csatolja a CV-jét, van aki komplett vallatást rendez jelentkezésében (Mit kell csinálni, mikor, hol mennyiért), de vannak az IQ fighterek, akik annyira képtelenek, hogy a hirdetés szövegében kiemelt "kérem küldje el az önéletrajzát" szöveg ellenére sem képesek ilyen bonyolult tevékenységre. Be kell vallanom, hogy az első pár száz jelentkezés még igen szórakoztatónak bizonyult, amikor unalmas perceimben elkezdtem a különféle jelentkezési módokat átvizsgálni és reagálni rá. Mára azonban inkább idegesítő, mint unalmas, amikor a jelentkező, aki állítólag állást keres, nem a megfelelő alázattal jelentkezik, nem a megfelelő (és kért dolgokat) csinálja.
Tipp:
A jelentkező e-mail-ben szigorúan magázódunk, törekszünk a rövidségre és a lényegre. Megszólításként kifejezetten az adott céget/HR-est szólítjuk meg, kerüljük az általánosítást. Még véletlenül sem teszünk fel olyan kérdéseket, amik megválaszolására egyébként az interjú való.
pl.:
Tisztelt Szarvas Norbert/ IFL !
A mellékelt önéletrajzommal szeretnék jelentkezni az Önök által meghirdetett pénzügyi elemzői pozícióra.
Bízom a pozitív elbírálásban és a személyes találkozó lehetőségében!
Budapest, 2013.11.11
Üdvözlettel:
XY
Az agyzsibbasztás azonban még csak most kezdődik minden esetben. Amikor személyesen felhívom a jelentkezőket, akkor az esetek 90%-ában (ez a 20-25 éves korosztály esetében igaz) beletegeznek a telefonba ismeretlenül. Persze ez nem a világvége, de azért elvárható lenne, hogy az álláskereső tudatában legyen annak, hogy állást keres. Ehhez pedig tartsa magát, és amikor számára ismeretlen számról hívják, akkor illedelmesen, magázódva vegye fel a telefont (lehetőleg pozitív kisugárzással), és ne úgy mintha egy egyetemi bulira hívnák. A kisugárzásról annyit, hogy meglepően sokszor hallani a vonal másik végéről a "halott menyasszony effektust". Így neveztem el azokat, akik halál unottan, depressziósan veszik fel a telefont és érezni, hogy nekik teljesen mindegy a minden vagy a semmi (ez a hangulat nem az első mondatnál a legrosszabb, hanem miután bemutatkoztam, elmondtam miért hívom, és még azután sem áll be semmilyen életre utaló jel). A valóság sajnos az, hogy minimum 60%-ban inkább negatív benyomásom születik a telefonbeszélgetés után, mint sem pozitív és lelkesítő. Tudom sokan tagadják, de higgyétek el, hogy a felvételiztető is ember, őt is motiválni kell, neki is szüksége van a pozitív impulzusokra.
Tipp:
Ha állást keresel, akkor ne lepődj meg azon, ha valaki vissza fog hívni. Sőt kifejezetten javaslom, hogy várd a hívását, ne fáraszd felesleges kérdésekkel. A te feladatod ebben a telefonbeszélgetésben az aktív hallgatás, a pozitív kisugárzás és a lehető legszimpatikusabb éned elővétele. Minden más, amit pluszban ehhez hozzácsatolsz, az már fárasztó tud lenni. Gondolj bele abba, hogy mindenki csak 1 kérdést tesz fel, ami nem odavaló. Felhív a HR-es egy héten mondjuk 300 embert. 300x1 perc= 300 perc vagyis 5 óra az életéből, amit ti raboltatok el. Ráadásul a kérdések általában mindig ugyanaz a 5-6 verzió közül választódnak ki. Rohadt unalmas, időigényes és negatív érzéseket szül.
pl.:
(várd a telefont, legyen kész szöveged, legyél kellően komoly, legyél kellően vidám)
-Tessék, XY vagyok.
- Jó napot! A nevem Szarvas Norbert, az IFL Group-tól. Megkaptam az önéletrajzát, nagyon szimpatikusnak találtam és szeretnék Önnel egy időpontot egyeztetni.
- Nagyon örülök ennek a hírnek. Mikorra mehetek Önökhöz?
- Délután 4 óra, xyz helyszínen.
- Rendben, felírtam, ott leszek! Köszönöm szépen a lehetőséget!
- Viszont hallásra.
A továbbiakban logikus módon azzal kéne folytatnom a dolgot, hogy az emberünk megjelenik az interjún és ülünk. A valóság viszont az, hogy mostanában már az is nehézkes, hogy mindenki megjelenjen a felvételi beszélgetésen. Amit képtelen vagyok megérteni, az a álláskeresők egy csoportjának mentalitása. Ők állítólag munkát keresnek, megbeszélnek egy időpontot az adott céggel, és mégsem jelennek (és előre nem jeleznek), aztán mindenki csodálkozik, miért nincsen munka. Nagyon nyomasztó érzés úgy felkelni, hogy adott napon felvételiztetned kell, a múlt tapasztalatai alapján viszont reggel egy hang azt mondja a fejedben, hogy ne siess, úgy sem jön el a meghívottak 40%-a. Úgy nehéz agyban felkészülni egy pozitív, jó hangulatú felvételi beszélgetésre, ha abban sem lehetsz biztos, hogy eljön, akit meghívtál. Ezzel a "nem jelenek meg" mentalitással viszont leginkább azokkal szúrnak ki, akik megjelennek, hiszen 1-1 ilyen eset még a legharcedzettebb HR-es életkedvét is el tudja venni, ha éppen olyan lábbal kelt fel. Márpedig ha a felvételiztetőnek nincsen jó hangulata, akkor a beszélgetés sem fog jól telni és sokkal nehezebb lesz abból bármit is kihozni (itt megjegyzem, hogy az álláskeresők részéről nem profi tárgyalástechnikai szakemberekről beszélek, hanem átlagosokról).
Tipp:
JELENJ MEG AZ INTERJÚN, HA A TELEFONBAN IGENT MONDTÁL!
Mire eljutunk odáig, hogy személyesen beszélgessek az emberekkel, addigra számtalan buktatón, rossz pillanaton és negatív érzésen-előítéleten kellett saját magamnak is átesnie. Ezek után kellene elméletben felfrissülnöm és minden felvételissel ugyanúgy bánni, ugyanannyira érdeklődőnek lenni és ugyanúgy törekedni arra, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a beszélgetésből. Hivatalosan ez tökéletesen megvalósul. Ha megkérdeztek egy HR-est, akkor biztosan ezt fogja mondani, hogy egy profi az így működik. Aki pedig azt mondja, amit én fogok , az nem profi. Én magamról annyit tudok mondani, hogy őszinte. Egyszerűen nincsen szükségem arra, hogy magamat fényezzem és előadjam, mekkora istenkirály profi vagyok, akit nem tud befolyásolni a másik oldal hozzáállása. A valóság az, hogy profin elvégzem a felvételiztetéseket, viszont emberi oldalról sokszor képtelen vagyok úgy hozzáállni, ahogyan azt elvárnám magamtól és elvárnák tőlem. Egy felvételi nem rajtam múlik sosem, hanem az álláskeresőn, de mégis komoly szerepem van abban, hogy milyen hangulatban telik a beszélgetés, mennyire tudom kihozni a másikból a maximumot. Ha negatív érzéseket szül bennem a másik fél jelentkezése, a másik féllel való telefonos egyeztetés, akkor mindenki biztos lehet benne, hogy az interjú is ebben a hangulatban fog elkezdődni.
Tipp:
Hozzál mindig egy tábla bontatlan csokit a felvételire. Miért? Mert szeretem a csokit, szeretek ajándékot kapni és ez a kombináció felvidít:) (nah jó, ez csak vicc:)
Az életben van egy általános szabály, ami igaz minden emberi találkozásra. Az első pár másodpercben dől el a szimpátia faktor. Ez az időintervallum az álláskereső legnagyobb lehetősége. Amennyiben képes olyan benyomást kelteni, akkor a felvételi beszélgetés valóban egy beszélgetéssé fog válni, pozitív hangulatban. Ha viszont a megjelenésével, kisugárzásával kompromittálja magát az ember, akkor biztos lehet abban, hogy hátrányból fog indulni. A leggyakoribb hiba véleményem szerint az, hogy az álláskeresők valójában nem készülnek fel fejben az interjúra, nem realizálják magukban a lehetőséget. Az egészet csak egy szokványos valaminek tartják és ennek megfelelően állnak hozzá. Az dressz kód számomra elég demagóg dolog, nem is nagyon szoktam ezen befeszülni, de mégis el kell ismernem, hogy szimpátiát kelt bennem, ha valaki az alkalomhoz illően elegánsan öltözik és ezzel jelzi felém a találkozó fontosságát. Ha az öltözettel párosul egy pozitív, dinamikus, tettre kész hozzáállás, akkor ez a kombináció képes feltölteni a felvételiztetőt is és képes bárki előnyre szert tenni másokkal szemben.
Ellenpélda, amikor a jelentkező alapból késik, öltözete nem megfelelő, hangulata pedig melankólikus-depressziós-lagymatag. Biztos vagyok benne, hogy ez a mondat sokaknál kiüti a biztosítékot és kapok a fejemre a kommentekben, de bátran állítom minden empatikus képességemmel együtt, hogy ezekkel a dolgokkal az ember saját magát helyezi hátrányosabb helyzetben egy kiválasztásnál. Bár elismerem, hogy ez nem feltétlenül az emberek hibája, inkább az oktatási rendszeré. Azt mindenki megtanulta, hogy mi a karbonsav kémiai összetétele (de minek?), viszont azt már szinte senkinek nem tanították, hogyan kell egy állásinterjún megjelenni.
Tipp:
Lehetőségedhez mérten próbálj meg a lehető leginkább alkalomhoz illően felöltözni (direkt nem üzletiest mondok, mert az informatikusok kapkodnák a levegőt, ugyanis ott előnyösebb a lezser, mint az üzleties). Ez pedig egy felkészülést jelent a meghirdetett pozícióból, a hirdető cég profiljából. Ennek megfelelően lődd be az öltözeted. Mentális minden interjúra készülj fel előre, és ne úgy állj hozzá, hogy elég egy sablon, amit mindenhol bemutatsz, mert akkor sosem leszel több az átlagnál. A magánéleted pedig teljesen próbáld meg kizárni arra az 1-2 órára. Általában az emberek azért jönnek negatív hangulatban, mert éppen összevesztek a párjukkal, vagy anyagi nehézségeik vannak vagy éppen esik az eső. Minél jobban elfogadod és megérted, hogy ezek az 1 órák az interjúkon csak rólad szólnak, csak a te életedről, annál sikeresebben fogod tudni megmutatni saját magad legjobb oldalát.
Még csak el sem kezdődött a felvételi érdemi része, de mégis az imént taglalt okoknál fogva számos olyan ütközőpontot láthattunk, ami mind lehetőséget biztosít a hibázásra és mindkét fél negatív viszonyulásának az előkészítéséhez. Semmi kétségem, hogy ezek a dolgok hatással vannak rám, a hozzáállásomra, a hangulatomra. De azt is tudom, hogy emiatt a másik oldal időnként flegmának, nemtörődömnek, unszimpatikusnak találhat, hiszen joggal várnák el, hogy pozitívan álljak oda, érdeklődő legyek, akarjam őket megismerni. Ez egy olyan játék, amihez mindkét résztvevő szükséges, ahol mindenki függ valamilyen szinten a másiktól, és ha valaki nem megfelelően csinálja a dolgát, akkor bizony a dolgok hamar negatív fordulatot vehetnek. Én nem találom meg a legjobb munkaerőt, a jelentkezőknek meg nem lesz állása.
Olyan ez, mint az orvosi rendelőben. Ha a beteg tolakodó, unszimpatikus, értetlenkedő, akkor a nővér is érdektelenné, bunkóvá fog válni. A beteg meg nem kapja meg azt, amit akar. Ha a nővér bunkó, érdektelen a betegek irányába, akkor a betegek akaratlanul is negatívvá fognak válni. Így a nővér nem fogja érteni nap végén, hogy miért tiszta ideg, miért van rossz érzése, mit rontott el. Ha azonban mindkét fél a lehetőségekhez mérten türelmes, megértő, pozitív, akkor a dolgok sokkal gördülékenyebben fognak menni.
