„A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik (...) célja a gazdasági kizsákmányolás.” (Wikipédia, rabszolga). Hivatalosan nem létezik rabszolgaság, azonban a modern kori demokratikus – és pontosan emiatt fejlettnek nevezett – társadalmak mindig megtalálják a módját a rabszolgatartásnak. Magyarország és benne az elmúlt évek döntéshozói is megtalálták a rabszolgaság szofisztikált módozatát, amellyel ugyan minden demokratikus elvnek megfelelnek, a közszférában mégis büntetlenül és ellenállás nélkül kizsákmányolhatnak. Nagyító alatt a bölcsődei rabszolgák a 21. század Magyarországán!

Biztos vagyok abban, hogy közületek többen azonnal felfortyannak és megjegyzik, hogy másoknak is rossz, másokat is kizsákmányol az állam. Ezt pontosan tudom és elhiszem, viszont keresve sem találnánk olyan közszférás munkakört, ahol az elmúlt 6 évben semmilyen bérfejlesztés nem történt, ahol a vásárlóerő 20%-ot csökkent, valamint az alacsony jövedelmet a kormány elmúlt 3 évi aktív adórendszer-átalakítása gyakorlatilag duplán büntette, miközben az elvárások és a munkaidő nem hivatalosan növekedett.

Budapesti bölcsődei dolgozókkal beszélgettem az életükről, a kialakult helyzetről és a kilátásaikról. A legszomorúbb a reménytelenség és az, hogy ezek az emberek, akik tulajdonképpen a jövő magyarjait, a jövő nemzedékét, a jövő adófizetői gondozzák, képtelenek nemhogy tisztességesen, de bármilyen formában megélni. Számukra az élet abból áll, hogy három műszakban dolgozva, napi 8 órát próbálnak éhbérért (70-80 ezer forintért, ami közel azonos a magyar minimálbérrel) cserébe nyugodt és fejlődésre alkalmas környezetet teremteni a nebulóknak. Nyugalmat egy olyan ingergazdag környezetben, ahol figyelni kell fejenként 5-10 kisgyerekre, ahol ki kell bírni az egész napi gyerekzsivajt és ahol...

Több olyan dolgozóval beszélgettem, aki már 20-30, de akár 40 éve bölcsődében dolgozik, és a legnagyobb szégyen szerintem, hogy jövedelme pontosan annyi, mint a magyar minimálbér, amiért mindennemű képzés nélkül és nulla tapasztalattal állhat bárki munkába. Ennyit keresnek, miközben az elvárás a felsőfokú iskolai képzettség, a szakvizsga, a folyamatos továbbképzések. Ezeket az embereket az élet semmilyen szintjén nem becsülik meg, miközben a szívüket-lelküket teszik abba a dologba, amit egykoron hivatásuknak tekintettek. Az igazi hivatástudat éppen ez: úgy dolgoznak ezen a területen a gondozónők, hogy kénytelenek a létminimumon tengődni.

Több bölcsődében is meglepő fordulatot vett a politikai változás. A politika a saját embereit ültette még a bölcsődei vezetői pozíciókba is. Miközben a hivatalos és megfizetett munkaidő 8 óra, addig a bölcsődei gondozóknak a munkaidőn felül – bérkorrekció nélkül – folyamatosan jelentést kell írniuk a gyerekek fejlődéséről. Egy ilyen jelentés (mint azt Irén néni mutatta) többoldalas, év végre akár 1 füzetet is kitesz. Ezt nekik több mint 15 gyerekről kell folyamatosan vezetniük, hogy a szülők teljesebb képet kaphassanak gyermekük fejlődéséről. Irén néni bánatosan elmondta, hogy nem mernek felszólalni a rendszer ellen, mert félnek, hogy elbocsátják őket. Viszont elviselhetetlen, hogy a munkaidő mondjuk, a délutáni műszakban fél 6-ig tart, de vannak szülők, akik a gyereküket bent hagyják 6-ig, ami miatt nekik is benn kell maradniuk, hazaér fél 7-7-re, majd másfél órán át írhatják azt a fránya jelentést, amiért semmilyen kompenzációt nem kapnak. Persze ezt a jelentést nem mindennap írják, de ez a feladat elvesz az életükből és a szabad idejükből hetente átlagosan 6 órát (majdnem egy munkanapnyi időt!). Egy másik gondozónő Budapest belvárosából egyenesen kijelentette, hogy ő nem adminisztrátornak jelentkezett. Ugyanis ha adminisztrátori ambíciói lennének, akkor gyakorlatilag kétszer annyit kereshetne, mint most. De ha már kötelező ez a jelentés, akkor ki fogja ezeknek a létminimumon (sem) élő embereknek kifizetni a pluszórákat (leánykori nevén túlórákat)?

Egyetlen lehetőségük van a gondozónőknek, hogy ne haljanak éhen. Kénytelenek gyermekmegőrzést vagy valami más kiegészítő munkát (mellékállást vállalni), hogy egy kis mellékessel legalább a számlákat ki tudják fizetni. Ez általában azt jelenti (több beszélgetés alapján), hogy hetente 3 x 3-4 óra gyermekmegőrzésért kapnak 8-15 ezer forintot! Ebből is kitűnhet, hogy a diákmunkások többet keresnek óránként, mint esetenként a felsőfokú képesítéssel rendelkező és akár több évtizednyi tapasztalattal bíró gondozónők. Ez miért baj azonfelül, hogy nem lehet(ne) így bánni állami dolgozókkal (de senkivel sem!), nem lehet(ne) ennyire elkeseredett életbe kényszeríteni és rákényszeríteni az emberekre olyan munkát, amit nem fizetnek meg? Mert egyrészről az állam állítólag pont az ilyenfajta rabszolgamunka ellen harcol a magánszférában, másrészről pedig a probléma: ahogyan a házat is az alapoknál kezdjük, úgy a társadalom felépítését is. A társadalom alapja pedig a bölcsődei jelenlét, hiszen ez az első igazi pontja a gyermekek közösségbe integrálódásának, ahol kötelezettségeik vannak, és lehetőségük a fejlődésre a szülői házon kívül. Ebben a korban nagyon fogékonyak a gyerekek, és ha a gondozónők nem tudnak megfelelő türelemmel és nyugodt kisugárzással minőségi oktatást biztosítani, akkor az egész társadalom úgy lesz elfuserált, ahogy van. Márpedig hogyan várható el azoktól az emberektől, hogy képesek legyenek a szükséges színvonalon dolgozni, akikről soha nem esik szó, akiket mindenki eltipor, akiket senki nem becsül meg, akik mindennap azzal a tudattal kelnek fel, nemhogy számlákra nincs pénzük, de sokszor még egy kávéra sem, pedig dolgoznak több munkahelyen napi 10-12 órát és semmi eredménye. Összegezve: az elvárás baromi nagy, miközben az állam (és a politika) kompenzációja eszméletlenül alacsony, és már évekkel ezelőtt elvesztette realitását.

Hogyan van pofája a Fidesznek (és még másoknak is) kiplakátoznia egész Magyarországot, hogy milyen jó itt nekünk; hogyan képes a magyar képviselő-testület magának folyamatos bérfejlesztést és adózási kiskapukat kialakítani, amikor vannak olyanok a közszférában (is), akiknek reménytelen a helyzetük, akiket gazdaságilag kizsákmányolnak, akiket örökös nyomorba taszítottak, és akik kénytelenek annyit keresni többévnyi tanulás és tapasztalat után, mint amennyit egy segédmunkás (sem)? Miért nem szégyelli magát ez a banda? Hogyan lehetséges az, hogy egy LMP-politikus kérésére felettes szervként a minisztérium semmiféle magyarázatot nem hajlandó adni a 6 éve folyamatosan elmaradó bérfejlesztésre, és nem válaszol az érdekvédők kezdeményezte tárgyalási felkérésre? Hogyan képes Orbán Viktor nyugodtan, tiszta lelkiismerettel aludni és 80 milliárdot elkölteni mindenféle stadionra, miközben a közszféra egyik legfontosabb ága szenved, és lassan megadja magát az enyészetnek? Emlékeztetek mindenkit, hogyha a bölcsődei dolgozók elkezdenek sztrájkolni, azt mindenki megérezi, hiszen akkor a szülők nem tudnak dolgozni menni, így – kis túlzással – akár az egész ország leállhat. Másrészről pedig egy megfelelően fejlesztett és kiépített bölcsődei rendszerrel Magyarország elindulhat a tartós fejlődés útján, hiszen a jövő generációinak életében ez az első és talán legfontosabb állomás, ahol sok minden eldőlhet. Ez a lehetőség a növekedésre, ami pedig Magyarország érdeke, mint ahogyan a megfelelően bérfejlesztett és megbecsült bölcsődei gondozók is, akiknek ugyan alulértékelt a munkájuk, de közel sem nélkülözhetetlen. Mi lenne Magyarországgal, ha a szakképesített és tapasztalt bölcsődei dolgozók 1 éves sztrájkot hirdetnének? Milyen hatásai lennének a jövőre nézve?

Tessék megbecsülni az embereket, a munkát és a minőséget! Ha egy, az iskolapadból 23 évesen épphogy csak kikerülő csókos, új keletű politikusnak kikiáltott protekciós vezető a közszférában (mint polgármester-helyettes) megkereshet 500-600-700 ezer forintot mindenféle jogcímen, akkor legyenek szívesek módot teremteni arra is, hogy egy bölcsődei gondozó, aki 30 éve ugyanott dolgozik, legalább a minimálbér kétszeresét keresse meg (150 ezer forint)! Ez nagyon teljesíthetetlen kérés?

Most még dolgoznak a bölcsődékben valódi gondozónők, de a megélhetési potenciál miatt egyre kevesebb a hivatástudattal rendelkező, ezért folyamatosan hígul a szakma (így fordulhatnak elő olyan huszonéves bölcsődei „dolgozók”, akik nemigen látnak ki a műszempilla alól, fogalmuk nincs, hogyan működik a gyerek, és pont leszarják, hogy egyáltalán megtanul-e szocializálódni). Ennek a levét pedig a jövő társadalma fogja meginni, amikor az általános iskolákba a gyerekek alig szocializálódva és alulfejlesztve érkeznek. Szép jövő lesz, mondhatom.

Ez most a vészharang kongatása volt csak azért, hogy majdan ne mondhassák: nem szólt senki. Én szólok.