Hajlamosak vagyunk a politikát okolni minden bajunk forrásáért. Gyakran azonosítjuk a politikát hazug szociopaták gyülekezetének. Manapság még egy Tyereskova is képes tízmilliókat összefosni (ha nem értenéd: a művésznő egyszer úgy érezte, le kell kakálnia a parlamentet) az orbániuzmusból. Azt már látjuk, hogy sok igazság van az iménti sorokban. Viszont mi a helyzet a hétköznap emberével? Mi a helyzet azokkal, akik alapjában véve meghatározzák az ország képét, a társadalmat és a közvélekedést? Ők makulátlanok? Most tényleg?

Ami most következik, az sokak számára ki fogja verni a biztosítékot. Egy nagyon dúrva, szókimondó és beteg eszmefuttatás veszi kezdetét, aminek végigolvasása bizony okozhat némi bosszúságot, anyázást, felháborodást. Kérlek, csak saját felelősségedre folytasd az olvasást! És ne merj most ezen elmosolyodni! Ne gondold, hogy te vagy az a selyem macsó, akin nem tudok kifogni, aki megőrzi nyugalmát. Hajtás!

Melyik volt előbb? A tojás vagy a tyúk? Örök kérdéskör, amit metaforikusan értelmezve az élet legtöbb helyzetére rá lehet sütni. Melyik volt előbb? A hazug politikus vagy a hétköznap hazug embere? A hülye blogger vagy a nyelvtannáci kommentelő? Az értetlenkedő vagy az elégedett? Folytassuk a sort,se!

Az internetet általában a szociológiával foglalkozó szakirodalmak egy olyan káros társadalmi mechanizmusnak tartják, ami elképesztően torzító hatással van az emberek személyiségére. Mivel az internet alapvetően egy szabad, arc nélküli tér, ezért a legtöbben a névtelenség maszkja mögé bújva képesek hajmeresztő dolgokra, vagy éppen brutális, hétköznapi lényüktől különböző megnyílvánulásokra (lásd: kommentek).

Most kizárólag a nem tudományos, saját tapasztalatomból táplálkozó blogbéli életemből indulok ki. Blogbéli életem a következő: megírom a cikket, promotálom, sokan elolvassák, kevesen igazat adnak, soknak hülyéznek, magamat megvédem észérvekkel, helytelenül értelmeznek, jönnek az anyázó irodalomszakosok és elszabadul a pokol. De miért történik ez?

Legutóbb megírtam az eddigi legbrutálisabb cikkemet, amit mostanáig 75 ezren olvastak, amire több ezren szavaztak, amit több ezren lájkoltak, amire több száz komment érkezett és ami elképesztő indulatokat váltott ki emberekből. Látszólag semmi mást nem csináltam, mint két divatos szót egymással szembe állítottam (London és fiatal), majd megindokoltam. Az éterből megjelentek azok az ellenzők, akik kivétel nélkül milliomosként bömbivel utazva élik király életüket a pazar Londonban. De tényleg így van ez? Londonba tényleg ennyi sikeres és gazdag él, akinek idehaza nem tartott ki a pénze és az egzisztenciája a hónap közepéig?

Most következik a legnagyobb lényeg. A magyar ember egy egzisztencialista kamuzsák, aki minden élethelyzetben sokkal jobbnak kívánja magát mutatni, mint aki. Nem véletlenek azok az értelmezhetetlen és látszólag feloldhatatlan ellentétek, amikkel nap mint nap találkozunk. A legtöbb magyar szerint szarul élünk, de a BKV járatain minden feledik embernek a kezében (8-70 év közöttiek) ott csüng az internet előfizetéses 100e+-os telefon, minden második ember kezében pedig a méregdrága iphone/ipad történet. Itt szar az életszínvonal, de a hétvégén a Tesco-ban fullosan megpakolt kocsikkal állnak a kasszánál az emberek, mintha holnap nem lenne kaja (egyébként mi vagyunk az egyik leginkább elhízott nemzet az EU-ban). A városokban a trabikat felcserélte az Audi/BMW duó. A szar kocsikat a jó kocsik, amit látszólag jól szituált emberek vezetnek (valóságban lízing). 

Nemzeti sporttá fajult a "balsors" tragikomédia ábrázolásának 1000 módja. A kérdés a beszélgetésekben már régóta nem a pozitívum, hanem a verseny, hogy kinek szarabb az élete, kivel cseszett ki jobban a kormány és kinek van jobb kifogása belengetni a "külföldre költözöm, nincs más választásom" kártyát. Sokan művelik ezt a sportot, miközben a pénzüket tragikusan káros módon osztják fel. A kifele mutatásra (autó, ház, bútorok, ruha) megy el a pénzek jelentős része, miközben az élet valódi részeire, amit mások nem látnak (mint például megtakarítás, számlák befizetése, minőségi étel alapanyagok..stb)  kínosan kevés. Ezért is alakul ki az emberekben a "feeling" a szar életért. Általánosságban a hétköznap embere többnek mutatja magát, mint ami. Küzd a homokvárból felépített magamutató, öncsinálta "Facebook" egzisztenciáért, miközben tudatosan rombolja le valódi egzisztenciáját. A társadalom pedig beárazza az embereket és beindul a márkaverseny. Jönnek a Hilfigerek, Ralph Laurenek és társaik. Mindenkin ott csillog az árversenyben megszerzett zsákmány, amit normális esetben a havi átlaogs 140 ezer (KSH) forintból nem tudna megvalósítani. Most komolyan! Havi 140e forintból hogyan tudsz megvenni egy original áron 40 ezer forintba kerülő pólót?

A blog véleményem szerint a jövő, ahol az emberek megmutatják igazi arcukat. A valódi életben a legtöbb ember nem az igazi arcát mutatja, nem valódi véleményét mondja, hanem amit szerinte a társadalom elvár, amivel a lehető legjobban el tudja kerülni a konfliktust. Pedig normális helyzetben a konfliktus felvállalása maga a vélemény. Sosem lesz senki ugyanazon a véleményen mindenki mással. Innentől kezdve pedig vagy konfliktus vagy bólogatás. A blog viszont tökéletes platformot teremt a bólogató Jánosoknak, hogy névtelenül felvállalják igazi véleményüket, megmutassák valódi stílusukat, amit a valódi életben a többi konfliktuskerülő irodalomszakos álszent bizony sérelmezne. 

Ha az ember belemelegszik, akkor nagyon hamar a következő szintre képes lépni, ahol már a nyelvtannácik élük világukat. Nyelvtannácinak lenni a blogvilágban nem egy vélemény, hanem egy tudatállapot összefoglaló neve. Látszólag a blogger nyelvtani aberráltságába kötnek bele, javítanak ki az ígényesség szentségére hivatkozva. A felszín alatt viszont igazából saját életüket próbálják meg tudatalatt kijavítani, hiszen a tudatalatti jelez, hogy az életükben sok minden nem tökéletes, márpedig a tökéletesség iránti látszólagos ígény ott motoszkál az egzisztencialistákban. Itt picit megfordul a játék, hiszen a legtöbb magyar esküszik a többi magyar ígénytelenségére, ami megmutatkozik az éttermek mosdóiban, az autópályák minőségében vagy bárhol máshol. Az életben ígénytelenül végezzük a dolgunkat (nem te és nem én- a jelenlevők mindig kivételek:),  pedig a küldetéstudat ott motoszkál, de nem lehet senkinek pacekba megmondani. De a blogszféra az más! Itt bizony meg lehet követelni a bloggertől azt az ígényességet, ami a saját életből kimaradt.

A cikk címe a hétköznapi ember hazugságáról szól. Nem állítom, hogy a témát most rendesn körbejártam, vagy tudományos szintre emeltem. Helyette saját nem általános gondolataimt osztottam meg, ami nem tény, hanem egy lehetőség. Egy lehetőség, hogy a bejegyzés egy mondatát vagy bekezdését tovább gondold és megtaláld benne a saját igazad. Mindenki a saját giazát keresi, hiszen csak azzal tud azonosulni. Így nem fogok megsértődni, ha megint én leszek a hülye, mert máshogy gondoljuk:)

Tetszik a performance? Ez Like: