Vagy talán sosem volt? Valóban érdekes összevetés arról tárgyalni, hogy most van vagy nincs. Külföldi utjaim során beszélgettem már németekkel, olaszokkal, görögökkel, osztrákokkal, franciákkal, és mindegyikük első gondolata a magyarokkal kapcsolatban, hogy mi mennyire hatalmas partyarcok vagyunk. Egy nemzet, aki igazán tud bulizni, miért ne lehetne humoros? Persze teljesen mások a mindennapok, mint a különleges események (utazás, koncert...stb) során felvett szimpimaszk. Elég ha végigmész bármelyik villamoson. Tapasztalod az áradó pesszimizmust, a megfáradt, meggyötört lelkeket. Ez egy olyan közeg lesz, ahol eszedbe sem jut elmosolyodni. Talán ez lehetne a magyar humortalanság forrása? Innen ered minden, a hétköznapi sivárságból?

Most akkor van humorérzékünk vagy nincs? Lazák vagyunk vagy nincs? Nagyon nehéz megállapítani, kimondani (leírni) meg főleg, hiszen ha azt mondom, hogy a magyar általában nem laza, nem jó a humorérzéke, akkor elkezditek sokan rám zúdítani az elmúlt évszázadok tragikus történelmi eseményeit, mint kiváltó okokat vagy egyszerűen csak kikéritek magatoknak. Valószínűleg mindenki szereti azt gondolni magáról, hogy cool arc, rendelkezik a megfelelő humorérzékkel. 

Az biztos, hogy a magyar az egyik legelmélkedőbb nemzet a világon. A magyarok szeretnek szenvedni (ezt bátran le merem írni), amiből a kiutat a Coelho-izmusban találták (újkori neve Oravecz Nóra effektus). Vagyis először belökjük saját magunkat a sötétségbe, a mélybe, ahonnan majd egy jól eltalált semmitmondó idézettel ki fogunk tudni jönni. Azt hisszük, hogy a Coelho-izmus a megoldás, holott csak tüneti kezelése lelki állapotunk pillanatnyi sérüléseinek. Vágyunk a jó szóra, amit általában soha senkitől nem kapunk meg, mivel mindenki más is el van foglalva saját panaszaival. Így a jó szó az életmód mágusok üres bölcseletpuffogtatásán keresztül érkezik. 

Ez ma már annyira eltorzult jelenséggé vált, hogy ha egy barátod mondja neked a bölcseletet, egyből elutasítod, mondván mit tudhat ő erről, úgysincs ebben a helyzetben. Viszont ha olvasol egy Coelho-izmusi horoszkópokkal versengő bölcseletet, akkor egyből a saját életedre fordítod le, úgy érzed a költő neked címezte és szívbaj nélkül hálásan megfogadod azt. Ha a telefonunknak szüksége van hálózati adapterre a töltődéshez, akkor a legtöbb embernek szüksége van a Coelho szintű bölcseletekre a lelki megújuláshoz. 

Aztán itt van a humorérzék, aminek jelentését sokan még értelmezni is képtelenek. Cikkeim kapcsán figyeltem meg, hogy a legtöbben ember egyszerűen képtelen értelmezni a humort, a humoros írást. Ellenben vér komolyan vesz egyértelműen elnagyolt, humoros (mosta humor minőségét ne tárgyaljuk, hiszen ízlés kérdése) kijelentéseket, amit megpróbál a tudomány, az akadámizmus és perfekcionizmus nyelvére lefordítani. Nem nevetünk, hanem bosszankodunk az elnagyolt, tudományosan sokszor alátámaszthatatlan kijelentéseken.  A tudományos énünk hogyan tudná értemezni a "mini jézus" kinézetű ember létét? Hiszen tudjuk, hogy Jézus meghalt, tudjuk, hogy a kereszténység egyik legfontosabb szimbóluma, tudjuk, hogy....

Túl sok mindent tudunk, csak éppen nevetni vagyunk képtelenek egy ártalmatlan megjegyzésen. Szeretném azt hinni, hogy mindig meg fogom tudni őrizni humoros lazaságom, ahogyan bizonyos helyzetekben képes vagyok a spontán humort felfedezni, képes vagyok akár saját magamon is nevetni egy jót és igyekszem nem vérre menő harcokat folytatni lényegtelen dolgokért. De a legtöbb ember miért nem akarja elengedni a dolgokat, miért nem akar nevetni egy jót? Vagy akarnak nevetni, csak már felnőttek és a felnőtt élet nagyon kemény, amiben nincsen helye a humornak?

Mi történik ha ellenkezés helyett egyszerűen csak nevetnünk kellene egy hülye cikken, egy hülye kijelentésen vagy egy hülyén? Persze a probléma ott kezdődik, hogy a "hülye" jelzőt te most is halál komolyan, a szó legszorosabb értelmében próbálod meg dekódolni és elképzelni. Pedig a hülye, mint az élet, lehet laza, kellemes, aranyos, nevettető. Én ismerek pozitív hülyéket! És te?

Tetszik a performance? Ez Like: