Megannyi állásbörzére való invitálás után végre rászántam az időm, energiám egy vizitre. Imádnivaló hölgy kollégáim mellé lecsüccsenve próbáltam beolvadni a környezetbe, felvenni a ritmust és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Hát utólag azt kell megállapítanom, hogy bajban a haza. Ahhoz képest, hogy nekem van munkám, a cégem kínál álláslehetőséget az álláskeresőknek, úgy éreztem magam, mint a friss hús a piacon, amit megbámulnak, megtapogatnak, és aminek el kell magát adnia. Hát van tapasztalat bőven, meg is mondom, mit ne csinálj ilyen helyzetben. Mondjuk, csinálhatod is, mert fel fogod dobni a napomat!
Helyzetek
Meg is jegyeztem humoros perceimben, rá kéne írni a cégtábla- munkafeladatra a " meleg a pite" kiírást. Történt ugyanis, hogy az álláskeresők közel 80%-a köszönés nélkül, 5 méter távolságot asztalunktól megtartva zsiráfoztak (a zsiráf a nyakát nyújtva táplálkozik, míg a teste egy helyben marad) egyet, hogy a kellő információt megszerezzék a táblákból, mielőtt beszippantaná őket egy rosszul irányzott "hello"-val az általunk megalkotott fekete lyuk. Már tudom, mit éreznek a gyorséttermek dolgozói, amikor ugyanezt csinálva nem mindig köszönök, hanem tisztes távolságból a kínálatot szemezgetem és csak kellő információ után vagyok hajlandó felvenni a kapcsolatot a bennszülöttekkel.
Értem én, hogy a magyar oktatás egy nagy rakás kaki, aminek végterméke az életre képtelen emberek sokasága. De azon meglepődtem, hogy a legtöbbször a kellő tisztelet és a munkához való alázatosság sem volt meg, ami először egy "hello"-ban tudna materializálódni. Nem kell benyalni, de ha nem akarod magad minimális szinten sem szimpatikussá tenni, akkor miből gondolod, hogy felvesznek? Szimpátia= Munka.
Nem fogom begyűjteni a virtuális pacsikat egy jó észrevételért, ezért hangsúlyozom, hogy nem az én megfigyelésemet mondom a következő sorban! Kolleganő szerint egyes emberek annyira életképtelenek voltak, hogy a történelmileg idevágó korban (eredetileg kőkor volt, de sajnos többen nem értettétek a poént, így kéyntelen voltam javítani a hatalmas nyomásra) simán kivágták volna őket a Taigetoszról. Az pedig rejtély, hogyan maradhatnak életben, miből élnek. Mielőtt felkapod a vizet, ez nem diszkriminatív bunkóság és arrogancia, hanem tény. Ezt a tényt pedig az eszkimók is osztják. Sokfélék vagyunk, ami tök jó. De az az ember, aki nem tud köszönni, nem tud bemutatkozni, nem tudja elmondani ez idáig miit csinált, mit dolgozott, nem tudja, mit akar csinálni és teng leng egy állásbörzén, mint gólyafos a levegőben, arra nincsen jobb meghatározásom. Ment is az alibizés, mint a magyar focipályákon.
Fura volt azt érezni, hogy egy 70 centi széles asztal úgy tud funkcionálni, mint egy hivatali ablak, ami ráadásul nem is átlátszó. A történet a "kötelező" zsiráfozás után úgy folytatódott, hogy egyesek közelebb merészkedtek, de még mindig nem vették fel velünk a kapcsolatot, csak a brosúráinkkal. Jelzem, centiméterekről sem tudok ebben az esetben beszélni. Láttuk, ahogyan kattognak a kerekek, gyűjtik a bátorságot és bizony volta, akik magukat lefelvételiztették gyorsba, okosba. Mi meg csak pislogtunk, mi lesz a végkifejlett.
Voltak arcok...
A pszicho mókus
Volt egy középkorú nő, akik a kellő arroganciával tolatott bele állásbörzei magányunkba. Először zsiráfozott egyet, majd megbeszélte magával, hogy nem érintett, köszönés nélkül elhúzott. Pár perc múlva bájos vonzerőm miatt érkezhetett vissza. Kikövetelte magának figyelmünket, lazán letegezett és már olyan pót vett fel a székben, amihez képest Csernus Imre egy aranyos nebuló. Hamar tudtunkra adta metakommunikációjával és mondataival felsőbbrendűségét. Ő tudniillik egy jogász és pszichológus egyveleg, aki tulajdonképpen full sikeres az életben, csak most habiból jött valami munkát keresni. Motiválni akar a lelkem jó pénzért. A felvételi lapjára gyorsan lediktált tollbamondásszerűen fontos dolgokat, amit lelkileg összenyomott kolleganőm örömittasan vésett papírra. Persze azt már én is soknak éreztem, amikor kihangsúlyozta, hogy mit írjunk le zárójelbe.
Hozhatok Önnek kávét, ma'am?
Az rejtély számomra, hogy egy doktori címmel rendelkező agyonművelt kútfő, aki ráadásul szakmáját tekintve az emberi reakciók szakavatatlan nagymestere, hogyan képes ilyen egóval, arccal és testbeszéddel megjelenni egy állásbörzén? Milyen eredményt vár el? Elhiszem, hogy szempontjából nem releváns a tisztelet és a tény, hogy most is dolgoztunk, ő pedig nem, de azért na.
Mini jézus
Volt egy karakter, akivel nem sikerült legnagyobb bánatomra beszélnünk, mégis jobban megmaradt bennem, mint a többiek. Ez volt a helyszínkopogó szelleme, Jézus igazi reinkarnációja, az ember, aki foglalkozását tekintve biztosan atléta. Képzed el Jézust, aki a pulcsijában felejtette a vállfát. Elhiszem, hogy most fájdalmat érzel belülről! Én is. Ez a kedves karakter négy órán keresztül mást sem csinált, csak egy 20 méteres útvonalon a kiállítok asztalai között fel és alá járkált kis hátizsákjával. Senkinek nem állt meg, senkivel nem beszélt, senkihez nem ült le, csak rótta a köröket. Ha engem kérdeztek, akkor egy atlétát láttunk edzés közben jó környezetben. Nincs más magyarázat aktív passzivitására, aminek eredménye csak a szokásos nincsen munka, szar az élet.
Én azért bírtalak!
Fizikus
Na végre egy arc. Képzelj el egy fiatal, önbizalom hiányos, zavarodott vékony srácot, aki valószínűleg azt sem tudja melyik bolygón van. Nincs igazad, most nem az átlagos egyetemistáról beszélek! Arcunknak sikerült minden huszadik pillantásában elvonatkoztatni saját cipőfűzőjétől, néha még összetett mondatokat is ki tudtam belőle szedni. Az mondjuk nem derült ki, mit akar most dolgozni, de azt már tudjuk, hogy diákmunkázott eddig ezt is azt is. Megkérdeztem, mit tanul, amire kínos 3 perces bazsajjal próbált válaszolni. Mivel én is egy arc vagyok, ezért bekérdeztem: "Ennél konkrétabban?"
" Jártam az ELTÉRE, most máshol tanulok"- köpött szembe zavart mosollyal arra a kérdésre, hogy konkrétan hol tanul. "Pontosítunk please!".
"Hát most nem járok suliba, hanem az interneten tanulom a fizikát és az informatikát"- de nehéz volt ezt megtudni. Azt viszont magabiztosan állította, hogy ő oktató akar lenni, az már mindegy, hogy mit oktat. Én itt elkezdtem lagolni, mint a windows jobb napjain. Éreztem magamban a rendszerhibát, hiszen nem tudtam összetenni a képet: Van egy gyerek, aki semmit nem tanul, de oktatni akar, egy fizikus, aki nem érti a fizikát (bekérdeztem), egy álláskereső, aki igazából nem akar dolgozni. Mint egy átlagos egyetemista arc.
A láthatatlan
Volt egy anyám korosztályú nő, akiben megtestesült a magyar pesszimizmus, elkeseredettség és a változtatás képességének teljes hiánya. Nem is akarom bántani a hölgyet, mert a legkevésbé szerintem ő tehet a szituációról, amibe belekényszerült. Ő csak a végterméke egy rosszul eltalált társadalmi. oktatási struktúrának. Az elkeserítő, hogy mennyien vannak ugyanilyen helyzetben. Miközben beszélgettünk egy zsiráfozó jelölttel, a hölgy mögé állt és várt a sorára. Az alanyunk nem vette észre a mögötte állót és véletlenül belement. A hölgy önreflexió helyett (rossz helyre állt, nem láthatták) megjegyezte a komplett életét egy mondatban: "Én mindenkinek láthatatlan vagyok, ez van". A szívünk szakadt meg, amit kijelentése után elment. Később láttuk ahogyan egy másik asztalnál egy folyó társalgásba nyúl bele, ahogyan egy prospektust akar megszerezni elkeseredetten a rossz (hosszabbik) oldalról, átmászva az éppen felvételizőn (és megzavarva az egész beszélgetést).
Én erről a helyzetről azt gondolom, hogy nem lehet áldozatként hozzáállni az élethez, mert a végén el is hisszük, ha sokat mondogatjuk magunknak. Lehetnek szar napjaink, hónapjaink, de egy életet erre a hozzáállásra feltenni félelmetes. Nem lehet mindig abból kiindulni, hogy a világ bánt minket, mi áldozatok vagyunk, és mindent jól csinálunk. Én vállaltan egy szerencsétlen vagyok sok helyzetben (hajlamos vagyok magamra önteni mindent vagy éppen mindig rossz sorba állni). Viszont nem próbálom elhitetni magammal áldozat létem (persze ideig-óráig én is ezt gondolom magamról). Inkább átgondolom, hogy nekem mit kellett volna másképpen csinálnom. A hölgynek sem kellett volna mást csinálnia, mint mosolyognia, megpróbálni reménytelennek tűnő helyzetéből is a legtöbbet kihozni, megpróbálni eladni magát és figyelni a környezetére. El kell tudni fogadni, hogy ha valaki mögé beállunk, akkor az fel is lökhet véletlenül. Nem szabad, hogy egy ilyen szituáció az egész napunkat meghatározza.
Másik oldalról viszont könnyű ezt mondani, ha az embert egy teljesen negatív környezet veszi körül, akiknek általános tevékenységük az önmarcangolás, áldozatgyártás és ellenségkép felkutatása. Az oktatási rendszer sem segít ebben, hiszen addig, amíg a rendszer folyamatosan a hibákra koncentrál (dolgozatban piros javítás, mi a rossz), addig a számok törvénye és a társadalom összetétele végett egyértelműen mindenki a negatívra fog koncentrálni, amit mindenki máshogyan dolgoz fel. Lesznek, akik így is pozitívak tudnak maradni, de sokan lesznek, akik a sok sikertelenség (piros javítás) hatására elbizonytalanodnak, idővel önáldozattá vállnak. Milyen lenne az élet, ha az iskolában folyamatosan arról beszélnének, amit jól csináltál? Nem 2 hibád volt, hanem 8 dolgot jól csináltál!
A tanár
Szerintem a tipikus tanár típusát nem kell bemutatnom, aki kellő arroganciával felszerelkezve képes egy saját dimenziót kialakítani, ahol ő tud mindent a legjobban, ő irányít, ő az úr. Ez az iskolarendszerben azért működik, mert tekintélyelvű, és mert a gyerek nem tud érdemben visszaszólni. A felnőtt világban pedig általában ellenszenvet szül a tudálékos arrogancia. Azon már meg sem lepődtem, hogy a professzor úr nem tanult meg köszönni, és zsiráfozott is egyet. Gyorsan lefektette az elméleti alapokat, amikor közölte, hogy pénzügyi tervezést, történelmet és valami mást tanult, rendelkezik képesítéssel. Gyorsan haptákba vágtuk magunkat ellentmondást nem tűrő tekintélyelvű stílusa láttán. Ellenkezni nincsen értelme, hiszen nyílván ő keres állást, és nem mi munkaerőt. Mi nekünk kell neki eladnunk magunkat és nem fordítva. Gyorsan meg is beszélte magával, hogy pénzügyi cégünknél nincsen olyan meghirdetett pozíció, ami köszönőviszonyban lenne valamelyik képesítésével.
Azért felmerült bennem a kérdés, hogy a sokdiplomás professzor szerint egy pénzügyi tanácsadó vállalat mivel foglalkozik, szerinte pénzügyi tervezésnek (képesítése) mennyi köze lehet a pénzügyhöz. Vagy én értem rosszul ezt a munkát, vagy neki tanítottak valami egészen mást.
Azért tök jó volt
Azért nagyon jól éreztem magam ezen a budapesti belvárosi állásbörzén. Rólam tudni kell, hogy általában nagyon lelkesen, de minimum kellő alázattal és tisztelettel állok mindenhez hozzá. Nekem azért voltak furcsa jelenetek, mert magamból kiindulva érthetetlen, hogy aki állást keres, az miért egóból, arccal csinálja ezt? Én, amikor állásinterjúra mentem, vagy cég képviselőjével beszéltem, akkor próbáltam a lehető legjobb, legszimpatikusabb énemet elővenni, mosolyogni, nem a másik szavába vágni, őszintén és pozitívan felelni a kérdéseire és nem átvenni az irányítást a másiktól. Figyelmesen hallgattam és a megfelelő időpontban tettem fel értelmes (előre kigondolt), idevágó kérdéseimet a munkát illetően.
A realitás viszont (én csak most voltam, de a kollegák rendszeresen járnak és alátámasztották megfigyelésem) egy olyan groteszk alternatív valóság, ahol nem tudok meglepődni azon, hogy sokan nem találnak munkát. Örömmel konstatáltam, hogy az ötödik kerületben megszűnt a munkanélküliség, különben más magyarázatot nem találtam a tolongó tömegek hiányára egy központilag szervezet állásbörzét illetően. A legtöbb emberből hiányzott a tudatosság, a megfelelő öltözet (volt itt olyan rövidnadrágos fószer, aki valószínűleg az Októberfestről jött, de befityegett a Spar zacsi, vagy a deszkás pulcsi), az alázat, a pozitív hozzáállás, a tettrekészség.
Jól éreztem magam, mert azért beszélgettünk érdekes emberekkel is, jó volt a hangulat, alapvetően mindenki kedves volt. Persze felötlött bennem a megoldás, mit tudnék kezdeni ezekkel az emberekkel, akik kétségkívül értékes emberek, akik nem rendelkeznek a megfelelő beállítottsággal. Szívesen tartanék nekik egy központilag szervezett tréning sorozatot, ahol megtanulnák az alap dolgokat egy álláskereséssel kapcsolatban illetve saját erényeik kihangsúlyozását.
Egy fontos tipp minden álláskeresőnek!
Nem csak annak kell köszönni, akinek az állásajánlata érdekel, hanem azért mert így illik. Ráadásul sosem tudhatod, kiben keltesz szimpátiát. Márpedig az élet kapcsolatok sokaságából áll. Ha te csak a tökéletes egyet keresed (minden mást kizársz), akkor soha nem találsz semmit.
Tetszik a performance? Ez Like: