Bevalottan nagy csodálója vagyok a 21-ik század legnagyobb társadalom kritikai eszközének, leghatalmasabb szociológiai kísérletének, a Facebooknak. Számos olyan lényegi kérdést vet fel a mindennapi életünkben, majd nagyít fel, ami meghatározza jellemfejlődésünket, tipizál és sokszor derogál. Bizonyára az elmúlt években egy rossz pillanatodban legalább egyszer kitört belőled a szkeptikus önfelismerés naiv oldala mikor mások Facebook "happy" életképeit vizslattad: "Ezeknek honnan a f.szomból van ennyi pénzük? Miért happy az életük, míg az enyém szar és unalmas ehhez képest?".
Bizony belőlem a kelleténél többször bukik ki ez a kérdés, miközben unalmas perceimben évek óta aktívan figyelem a Facebook hírfolyamomat. Persze most nem kéne ilyen dolgokat bevallanom, hiszen egy mondatommal máris szánalmasan unalmassá, szegényessé varázsoltam saját megítélésemet. Érzem ahogy romlik az online "selfingem".
Persze az is könnyen előfordulhat, hogy egy picit mindenki hazudik a másiknak, jobbnak akarja bemutatni saját magát, izgalmasabbnak saját életét, mint ami valójában. Igazából ezt is meg tudom érteni, hiszen a Facebook modellek és (facebook) csitrilliárdosok világában nem lennénk teljes értékű tagok, ha nem posztolnánk naponta három kávét, 4 motivációt, 5 haveri nyaralást, 6 külföldi utazást saját életünkből. Jajj de jó nekünk:(
A Facebook közössége és ezáltal valahol a társadalom is egyre inkább két részre szakad. Egyik oldalt érdekli a másikat meg rohadtul nem. Az érdekelt oldal a lényegesen nagyobb, ahol cicis kép feszül cicis képnek, Starbucks-os kávés kép feszül a Costa Café eperöntetes csok icsodájának és így tovább. Az oldalon pedig egyre inkább megjelennek az erőltetett mosolyok, ahol az emberek csak azt hiszik, hogy jól érzik magukat, miközben bármilyen programjuk legérdemibb része a progin készült képek facebookizációja után várható like-ok számának exponenciális növekedése. Magyarul habzó szájjal várja az ember, hogy like-olják mesterien beállított "dekúrvajónekem" elkészült képeit. Ha ez megvan, akkor a program tényleg jó volt. Ha nincs meg, akkor semmit nem ért.
Az online életet nem lehet elvonatkoztatni a való életben megszerezett tapasztalatainktól. Így jönnek létre olyan finomságok, mint például a totális képzavar, ahol a tegnap még 5 forinton siránkozó teljesen leégett haverunk a mai napon posztol egy képet vagy bejelentkezik a térképen, ahogy épen a Feri hegyen várja a Lufthansa repülőgépét, amivel elutazik Máltára.
Nem mondom azt, hogy ez a magamutogatás új jelenség, hiszen nem az. Másfél évtizede (bőven Facebook előtt, még a bunkóphone-ok idején) történt az eset, ahol egy felnőtt házaspár látszólag nagyon fényűző életet élt. Jó kocsi, legmenőbb telefonok, király utazások. Aztán kiderült, hogy ennek az ára esetükben a több havi rezsi elmaradások, időnként kikapcsolt tv és társai. Régen is volt, ma meg már nagyon perverz formát öltött.
Hogy miért hazudnak a Facebook-on? Egyszerűen azért, mert az élet nem a végeláthatatlan Starbucks-októl lesz király, nem az évenként posztolt 1 nyaralástól, 2 túrától lesz izgalmas és végképp nem az évi 10-20 posztolt étteremtől gazdag. Hiába ezt a látszatott generálja a Facebook közössége saját magának. Tulajdonképpen a Facebook közösségének 90%-a pontosan ezek miatt boldogtalan, reményvesztett. Egyszerűen nem tudják soha utolérni magukat, küzdenek a like-okért és képtelenek értékelni a mindennapit. Tolódik az értékítélet.
Ez az egész folyamat nagyon hasonlít az elmúlt évtizedek szirupos amerikai romantikus vígjátékoknak titulált agymosásokhoz, ahol a szerelemre vágyó fiatalok (lányok) agyába égették jó mélyen a tökéletes szerelem receptjét. Persze azt már elfelejtették elmondani, hogy az a férfi, aki a nap bármelyik időpontjában ráér megszervezni a csajnak egy romantikus különleges programot, általában munkanélküli. Mivel munkanélküli, ezért pedig nincsen pénze szervezni. Vagy az is kimaradt mindig a sztoriból, hogy a boldogság nem egy kiteljesedő 100 méteres síkfutás, aminek 1 csúcspontja van. Az igazi boldogság a mindennapok elfogadásából és középszerűségéből keletkezik, ahol bizony mosunk, főzünk, takarítunk.
Az ember ösztönösen jobbnak akarja magát mutatni, amivel addig nincsen gond, amíg felfogjuk: a Facebook nem a teljes valóságot mutatja, hanem a csoki szirupot az életünkben. Amíg értjük, hogy az állandóan külföldre utazó haverunk a posztolt képeitől elvonatkoztatva valószínűleg nem nap 24 órában a tengerparton koktélozik, topmodellezik, hanem vélhetően valamilyen munkája van arrafele, vagy éppen hónapokig spórolt erre, addig királyok vagytok és jó az önértékelésetek. Amint viszont elkezditek felvenni a kesztyűt és elhinni a másikról, hogy ő a 007-es ügynök, akinek korlátlan anyagi forrás áll a rendelkezésére, akinek élete csupa kaland és lazulás, bajba kerültök és boldogtalanná váltok.
Figyelmetekbe ajánlom Shaun Higton: What's on your mind? című rövidfilmjét. Érdemes, érdekes...
Tetszik a performance? Ez Like: