Már a legelején leszögezem, hogy nem tisztem vitatni Détári Lajos érdemeit, sikereit. Megjelent a könyve „Az utolsó magyar világsztár” címmel, ez pedig jéghideg zuhanyként vágott arcon és ébresztett fel Csipkerózsika-álmomból, ami a magyar focit érinti. Elolvasva azt a kicsiny ínycsiklandó részletet, amiért érdemes megvenni a könyvet vagy sem, döbbentett rá, hogy a magyarok rothadásának a legfontosabb kulcsa a fantasztikus self-marketing.

A self-marketing jelentése mindig az önértékesítést jelenti, vagyis azt, hogyan tudod eladni magad a külvilág számára, hogyan látszódj többnek, mint ami vagy, hogyan válj sikeresebbé. Persze lehet azon vitatkozni, hogy valóban érdemes-e többnek látszódni, egyáltalán tényleg ezt jelenti-e ez a kifejezés. A realitások talaján maradva mégis azt gondolom, hogy a self-marketinget mint eszközt tudatosan használók 90%-a nem rendelkezik olyan minőséggel, amelyik feljogosítja, hogy szimplán csak saját magát adja, míg 10%-uk mániákusan akar önmagánál többnek látszani.

Détáriról mindig ugyanaz jut eszembe, ha meglátom valahol: „Kurva jól megszedte magát ahhoz képest, hogy középszerű csapatokban játszott”. „Kiskakas a szemétdombon” szindróma. A könyvet meglátva pedig arra gondoltam, hogyan meri magát Ronaldóhoz, Zidane-hoz vagy Sztoichkovhoz hasonlítani. Mégis megteszi ez, és látszólag sikeresen. A magyar köztudatban ugyanis már 1-2 évtizede elültették azt a demagóg gondolatot, hogy Détári világsztár volt; hogy 86-ban még volt magyar foci, és ezért jutottunk ki a vébére. Ezt az érzést és a fantasztikus önéljenzést erősíti fel a magyar futball folyamatosan impotens és inkompetens viselkedése napjainkig.

Már önmagában az Európa-klasszis–világklasszis hierarchikus önigazoló kasztosodását sem tudom/tudtam soha sehová sem tenni, amit folyamatosan hallok többre hivatott magyar szakembereinktől. Aki Európa-klasszis, az a tengerentúlon elfelejt majd focizni? Van olyan, hogy Dél-Amerika-klasszis, avagy nekik egyből jár a világklasszis titulus? Egyáltalán a tényeket nézve: aki Európában klasszis jelzőt képes szerezni (lévén, hogy Európában zajlik a legkomolyabb foci), így nem állja meg a helyét a megállapítás, hogy aki Európa-klasszis, egyúttal világklasszis is. Világklasszis mitől lesz valaki? Attól, hogy meghívták a világválogatottba, amelyik egy marketing-bullshit, és szinte semmilyen sportértéke nincs? Ezek szerint Détári világklasszis, de Puskás már nem? Ha meg Détári világklasszis, akkor vajon ismerik-e a nevét mindenhol a világon Amerikától Ausztráliáig? Mert szerintem a világklasszisság legfontosabb mérőfoka és igazolása, ha a nevedet a játékod miatt mindenhol ismerik, a neved időtálló, sőt még 20-30-40 év után is elmosolyodik a fél világ neved hallatán, és elkezd emlékezni rád. Valami ilyesmi történik Puskás Öcsi bácsival is, akit bárhol említek meg külföldön, mindenki egyből tudja, kiről és miről van szó. De ez egy másik történet.

Tehát működik a tökéletes self-marketing, amelyben többek között Détári Magyarországon belül példaképnek és egykori világsztárnak van beállítva, csak éppen a világ nem tudta értékelni tehetségét. Az utánpótlás pedig folyamatosan abban a hiszemben nő fel, hogy 86-ig volt magyar foci, voltak sztárjaink. Más kérdés, hogy ugyanúgy rommá vertek minket Mexikóban, mint tették most a hollandok. Akkor ezek szerint a mai magyar válogatottban is vannak világsztárok? Tehát adott a folyamatosan felnövő újabb és újabb focistageneráció, akiknek szemében Détári a foci Olimposzán ücsörög teljes értékű világsztár-példaképként beállítva. Tehát az ő teljesítménye a szinte elérhetetlen kategória. De mi is az ő teljesítménye?

Senkit nem akarok megbántani, de történelmi távlatból figyelve Détári középszerű vagy annál gyengébb csapatokban játszott külföldön (Frankfurt, Bologna), érdemben említhető világsztár-pályafutása nem egészen 5, azaz Öt évig tartott! Most komolyan kérdezem, hogy egy világsztár pályafutása tényleg ennyi ideig tart? Valóban ennyire nem kapkodnak érte Európa meghatározó egyesületei? Aztán lehet azon siránkozni egy könyvön keresztül, hogy de voltak kósza hírek a Barcelona, Juventus, Milan megkereséséről, de a „bal sors, akit régen tép” önámító régi magyar bölcsesség és életszemlélet alapján soha nem jött össze egy világsztár és a világ egyik legjobb klubja romantikus összefonódása. Tökéletesen beleillik az egész magyarság(tudat)ba, hogy a tehetség megvolt, a tudás megvolt, minden megvolt, de „csak” magyar vagyok. Ebben nőnek fel generációk, és soha egyetlen fontos ember sem teszi fel a kérdést, hogy nincsen-e véletlenül egy mikroszkópnyi esélye annak, hogy a Détári sztársága inkább egy mítosz, egy ballada, mintsem a valóság. Nem elképzelhető, hogy nem volt elég jó a Barcelonához és a többi csapathoz, de kitűnt a középszerű Bolognából? Egy nagyon komoly önértékelési zavarról van itt szó, amely nem Détári személyéhez köthető (hiszen ő csak megpróbálja eladni magát), hanem a társadalom befolyásoltságáról, ahogy mindenki mindenkinek elhisz mindent, ha a tehetségről és a balsorsról van szó. Amikor utazom a buszon, nézem, ahogy szerencsétlen Nobel-díjra esélyes fizikusok, tudósok, Aranylabda-jelölésre alkalmas focisták között kell sétálnom nap mint nap. Magyarország a meg nem értett világsztárok hazája, ahol mindenki egy zseni, csak az a fránya balsors...

Nem lepődnék meg a Détári-vonalat követve azon, ha 15 év múlva a jövő generációja arról beszélne, hogy Dzsudzsák Balázs az utolsó magyar világsztár, aki a PSV-ben és a Moszkvában is nagyon pengén tolta, miközben összefocizott magának 60-80 válogatott mérkőzést, kijutott egy Eb-re (igaz, ott szarrá verték őket), de ez nem az ő hibája, hanem Mr. Menedzser kartársé... Amikor önámításról beszélünk, akkor nem 11-24 embert kell kiemelni a fociból, hanem ki kell a komplett magyar társadalmat, de elő kell venni azokat is, akik 15-20-25 éve játszottak, akik szintén „önámítottak” és elhitették, hogy mekkora pengék vagyunk, miközben nem. A probléma az, hogyha például Détári a minta, akkor az életben senki nem fogja túlszárnyalni, arra pedig most is vannak példák, hogy valaki német vagy más középcsapatban esetleg kicsit erősebben játszik (Szalai, Dzsudzsák). De így soha nem lesz olyan, aki a Realba vagy a Barcelonába igazol majd, miközben elhisszük, hogy pariban vagyunk a világ élmezőnyével. Amíg mi a Détárira meg a Nyilasira verjük a mellünket, addig más országoknál az ilyen pályafutást befutott játékosok a másodvonalba tartoznak, előttük pedig profi futballisták hada sorakozik, akik BEK-et nyertek, meghatározók voltak abban a sorozatban, harcolnak az Aranylabdáért, küzdöttek sikerrel a vébén és az Eb-n. Teljesen más kávéház.

Persze nem Détáritól vagy mástól kell elvárni, hogy saját karrierjét a földbe taposva elismerje, hogy európai mércével középszerű volt. Ennek bevallása már réges-régen a magyar szakértői társadalom feladata lett volna, akik gyáva módon inkább tovább emelték ennek az önámításnak a fényét, és megerősítettek mindenkit abban a hitében, hogy nekünk a 80-as években világsztárjaink voltak, és nem csak szimplán jó játékosok középszerű csapatokból. Ez pedig akárhogy nézem is, nagyon komoly zavart tud okozni a fejekben. Hiszen ha voltak világsztárjaink, akkor hogy’ lehet, hogy 86-ban rommá vertek minket, hogy azóta semmi meghatározót sem tudunk felmutatni a fociban? Ha nálunk világsztárok vannak, akkor a többieknél univerzumsztárok? Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogyha egy Barca, Milan, Juventus a világtörténelem bármelyik időszakában igazán akart valakit, és az a valaki is oda akart menni, akkor nem oldották meg. Ráadásul Détári elhitetheti a könyvében (is), hogy a körülmények meg a menedzser kartárs-elvtársak hibája volt az egész, de amikor már Frankfurtba kijutott ’88-ban, akkor vélhetően eljuthatott volna a Bayern Münchenbe is vagy Bologna helyett a Milánba. Nem gondolom, hogy ennek feltétlenül az összeesküvések voltak az okai, hiszen vélhetően egy Milan több pénzzel rendelkezett akkor, mint egy Bologna.

Szerintem az Aranycsapat minden tagja világsztár volt. Szerintem Albert Flórián, az első és utolsó magyar aranylabdás játékos világsztár volt.

Détári nem volt az, maximum – szakértői demagógiával élve – egy Európa-klasszis.