Szili Katalin megkezdte a politikai kampányok és esti mesék időszakát. Magyarországon elképesztő mértéket öltött az a nézet, miszerint mindenki a biztosra és fixre vágyik, várja az állam erőteljes közbeavatkozását és a szociális hálót, miközben adót továbbra sem szeret fizetni senki, a költségvetési hiány létező probléma, és az egészségügy lassan csak megnevezésében feltételez valós és normális egészségügyi ellátást. Ebbe a környezetbe akarja Szili Katalin egy feltétel nélküli, születéstől halálig járó alapjövedelem bevezetését lehetővé tenni. De ez valóban akkora hülyeség lenne?
A volt házelnök szerint a feltétel nélküli jövedelem kiváltaná a szociális segélyek, ellátások jelentős részét, és alkalmas eszköz lenne a „megélhetési bűnözés” visszaszorítására. Tehát a hivatalos és politikailag korrekt indoklás már megvan, amit ki-ki vérmérséklete alapján tud igazolni, elfogadni, elutasítani. De a sorok mögé nézve egy nagyon lényeges témába sikerült belenyúlnia Szilinek, még ha nem is feltétlenül szándékosan. Magyarországon jelenleg egy több sebből vérző, átmeneti és darabjaira tagolt nagy lyukú szociális háló létezik, melybe van, aki beleakad, míg mások átcsúsznak rajta és kiesnek a rendszerből.
Az alapelmélet szerint minden magyar állampolgárnak joga van a tisztességes élethez, amelynek biztosítása az állam feladata. Az állam a szükséges tőkét az adófizetőktől szedi be, amit aztán szépen szétoszt az arra politikailag érdemesek között (itt most nem a mutyikra gondolok, hanem például arra, hogy amíg az átlagos adófizető családok, emberek szinte semmit nem kapnak vissza, addig a roma kisebbség, amelynek jelentős része nem fizet adót, elképesztő nagyságú szoc. segélyekre jogosult a szavazataikért cserébe). A probléma régóta ott leledzik, hogy kevés az állam bevétele, lényegesen nagyobb a kiadása, amit csak hitelekből tud finanszírozni. Az már régóta látható, hogy ez a rendszer nem fenntartható, a kérdés pedig csak az, hogy a társadalom mikor lesz hajlandó ezt beismerni magának és elfogadni a tényállást, miszerint képtelenek vagyunk a társadalmi mentalitásunkkal és gazdasági erőnkkel kitermelni saját magunk számára a mindenkinek alanyi jogon járó államilag biztosított jólétet, a jóléti társadalmat.
A rendszer hiányosságai milliárdokat emésztenek fel. Olyan ez, mint egy lyukas vödör, amit tele akarunk önteni, de ez soha nem sikerül, hiszen a víz egy jelentős része mindig kifolyik. Ott van például a megélhetési bűnözés, ami olyan mértékben károsítja a gazdaságot és az állami szociális intézményeket, mint talán semmi más. Érdemes definiálni a jelenséget: az egyén törvényt sért megélhetése céljából. Ebbe beletartozik az adócsalás, a lopás, a rablás, a feketézés és minden, melynek az elméleti lényege az „elvétel, eltulajdonítás, megtartás”. Az államnak emiatt fenn kell tartania egy nagyobb rendőrségi apparátust, miközben az erőszakos bűncselekmények áldozatai megterhelik az egészségügyet, ráadásul 1-1 komolyabb eset az áldozat gazdasági paritását is képes elvenni, ezért csökken a fogyasztás, miközben a legtöbb esetben a megélhetési bűnöző – hivatalos foglalkozását tekintve – szociális segélyre szoruló munkanélküli.
Aki ezt a problémát képes lesz feloldani, az nyeri meg a politikai háborút évtizedekre előre. Jelen strukturális helyzetben azonban nem lehet másról szó, mint a pénzt más jogcímen odaadni a polgároknak, és törvényileg kényszeríteni őket a visszafizetésekre. Mire gondolok? A jövedelemből fizet mindenki ehót (egészségügyi hozzájárulás), melyből elméletben ki kellene jönnie az alapvető egészségügyi ellátásnak. Az alapjövedelem bevezetése esetén (feltételezve azt, hogy már képtelenség tovább adót emelni, más fenntartható bevételre az állam meg nem tud szert tenni), az eho arányosított részét fizetnék ki alapjövedelem jogcímen, viszont a másik oldalon lényegesen kevesebb pénz jutna az egészségügyre, így jogos – és kényszerített – elvárásként az állampolgárnak kellene megfizetnie az igénybe vett szolgáltatást. Ezt a játékot minden témában el lehet játszani.
Summa summarum: a rendszer, amit fenntartunk elképesztően pazarló, viszont félő, hogy a társadalom elutasítana minden olyan megoldást, amelyik önfenntartásra ösztönöz, tehát kevesebb pénzt vesz el, de kevesebbet is szolgáltat. Így viszont bármilyen rendszerfejlesztési megoldás, mint a Szili Kataliné sem lehet több, mint egy eltorzított giccsparádé, ami egyik zsebből teszi át a másikba a pénzt, de érdemi változást nem eredményez.
Vélhetően az ötlet felváltaná a gyes/gyed/családi pótlék és egyéb szociális juttatások rendszerét. Ez már csak azért is veszélyes az állam jelenlegi helyzetében, mert sokkal olcsóbb x évig azoknak fizetni, akik teljesítik a feltételeket, semmint boldog-boldogtalannak 70 éven keresztül. Olyan ez, mintha mindenki jogosult lenne családi pótlékra függetlenül attól, hogy gyerek vagy felnőtt, dolgozó vagy munkanélküli, gazdaságilag aktív vagy nyugdíjas. Ezt a számlát ki fizetné ki? Számoljunk utána!
10 millió ember él Magyarországon. 15.000 Ft/fő lenne az az alapjövedelem, ami még reális lehet, elér egy összeget és kiosztható. Ez havi szinten 15.000 x 10 M = 150 Mrd forint fix kiadás az államnak! Éves szinten le sem írom, akkora összeget ér el. Hangsúlyozom, hogy már ez a minimális havi juttatás – fixen mindenkinek feltétel nélkül – is összeomlasztaná az állami háztartást, ahhoz viszont közel sem elegendő összeg, hogy kiváltsa az egészségügyet, nyugdíjat, utakat, rendőrséget stb. sem állami, sem pedig állampolgári oldalról.
Azt mondta Szili logikusan, hogy ez a járandóság, feltétel nélküli jövedelem nem fedezné a korszerű fogyasztói igényeket, így vélhetően nem csökkentené a munkavállalási hajlandóságot. A probléma ugyanakkor ezzel nincs megoldva, hiszen az ország legtöbb régiójában a munkavállalási hajlandóság adott, viszont a munkahelyek minősége és mennyisége korlátozott erősen. „Ne halat adj az éhezőnek, hanem tanítsd meg halászni!” Értékelendő eszme arra törekedni, hogy mindenki normálisan élhessen, de annak biztosan nem a gazdasági irracionalitás, a kapitalizmusban megvalósított antikapitalista felfogás a célra vezető és kifizetődő eszköze.
A politikus asszony kiemeli, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem koncepciója az emberi méltóság garantálását, a létbizonytalanság felszámolását határozta meg célként. Ez a jövedelem minden állampolgárnak azonos összegben járna születésétől haláláig, mértéke pedig az állam mindenkori teljesítőképességétől függne és a „szerény életvitel” költségeit fedezné. Miután bebizonyosodott, hogy gazdaságilag kivitelezhetetlen fantazmagóriáról van szó, érdemes a motivációt elemezni. Nem életszerű arról beszélni, hogy az állam bármit is feltétel nélkül adjon. Ez a fajta feltételnélküliség okozta a modern magyar államháztartás legnagyobb problémáját, hiszen elég azt megnézni, hogy a megélhetési bűnözők iskolázottsági szintje mennyire alacsony. Ez pedig oda vezethető vissza, hogy generációkon keresztül a családi pótlékot mint szociális juttatást nem kötötték a kötelező iskolalátogatáshoz. Így történhetett meg az a feloldhatatlan ellentmondás, miszerint több megyében is bevett szokássá vált a családi pótlék behúzása mellett a gyerekek iskola helyetti dolgoztatása például a termőföldeken vagy a háztartásban.
Mindenkinek alanyi jogon ajánlani valamit feltétel nélkül nagyon veszélyes, sőt gazdaságpusztító fegyver, amit utólag szinte lehetetlen fájdalommentesen korrigálni, ha már alapelvárássá válik az emberek részéről. Aztán ott van a „megélhetési gyerekek” kérdése is, ami az állam másik nagy problémáját okozza azzal együtt, hogy népességünk kritikus mértékben csökken. Bizonyos rétegek annak ellenére nemzenek 5-6-10 gyereket, hogy munkájuk nincsen, illetve a jövedelmük nagyon minimális, ám megéri nekik a különböző adókedvezmények, szociális juttatások végtelen sora miatt. Most képzeljük el az alanyi jogúsággal felvértezett örökké tartó alapjövedelmet! Hány olyan gyermek születne nem normális családokba, akiknek csak a gyerekek után járó pluszpénz a lényeg, nem pedig a gyereknevelés? Ha egy családba ebben az esetben 10 gyerek születik, akkor jogos a kérdés, hogy a szülőknek mennyi idejük marad 1-1 gyerekkel való külön foglalkozásra, és ebben a társadalmi helyzetben a 10 gyerekből – statisztikai valószínűség szerint – hányan mennek felsőoktatásba, és hányan válnak-válhatnak megélhetési bűnözőkké.
Az embereknek nem ingyenkonyhára és cirkuszra van szükségük, hanem lehetőségre. Az állam jövőbeli feladatának célja pontosan a lehetőség megteremtése kell hogy legyen. Legyen lehetőség fejlődni, tanulni és dolgozni. Ha ez megvan, akkor nem lesz szükség ilyen dolgokról beszélni, hiszen a társadalom képes lesz saját magát fenntartani anélkül, hogy minimális befizetés mellett maximális szociális juttatásokat várna el.
