Egyre többen hangoztatják, hogy a magyar rendszerváltás még korántsem ment végbe. Én azoknak a táborát erősítem, akik szerint az igazi rendszerváltás abban a pillanatban következik be, amikor a társadalom általános szemléletmódja is megváltozik. Ebben természetesen sokat nyomnak a latban az általános példakép szerepét betöltő mindenkori kormányok. A magyar társadalom tipikusan a védőháló rendszerének legnagyobb preferálója: a rablást a másokon való nyerészkedéssel azonosítja, miközben elutasítja a kapitalizmust, a modern gazdaságelméletet, a segítséget pedig minden esetben az államtól várja. De hol tartunk most, és változik-e valami 2014 után?
Valódi alternatívákról nem igazán lehet beszélni a mostani politikai pártok kapcsán. Tulajdonképpen ezen nem is nagyon kell meglepődni, hiszen a különböző pártok vezetése egytől egyig egy másik rendszerben nőtt fel és szokott hozzá az állam erőteljes szerepéhez. Ahhoz, hogy bármilyen változás álljon is be ténylegesen, ezek az emberek kénytelenek lennének saját magukat és a világról való tudásukat a meghazudtolni/átalakítani, és egy teljesen más nézőpontból nekifutni a dolognak. Olyan változást kellene önmagukon eszközölniük, mintha azt akarnánk, hogy nagymamánk holnaptól az interneten az eBay-en vásároljon egy virtuális számlán keresztül. Lehetséges lenne ez?
Az igazi rendszerváltáshoz véleményem szerint a legszükségesebb elem a politikusok valódi utánpótlása, akik már egy teljesen más rendszerben nőttek fel, más viszonyok között. Az új generáció azonban nagyon nehézkesen tud előbukkanni, hiszen a nagy öregek (és idesorolható Mesterházy vagy éppen Orbán is) nem engedik az önálló és a másmilyen látásmódot. Egyetlen lehetőségként valójában saját maguk replikáját gyártják le ’utánpótlás’ címszóval. Így viszont az eredmény is pontosan ugyanaz lesz. Az LMP éppen azért lehetett üde színfoltja ideig-óráig a magyar közéletnek, mert a többiekhez képest kevésbé viselkedett másolatként.
Az elmúlt évtized a totális politikai háború időszaka volt, ahol a két nagy párt egymásnak feszülve játszotta el a jó zsaru, rossz zsarut, majd idővel szerepet cserélt. Az országot két részre szakították, miközben nagyon szépen meglengették az emberek előtt az igazi szabad piacgazdaság részeit (például devizahitel), és egyben megfelelő szabályozás és törvénykezési háttér nélkül ennek a rendszernek minden negatívumát. Ezzel a lépéssel érvényesítették a „káposzta is megmaradt, a kecske is jóllakott” elvet, legitimálták és alátámasztották az elképesztően magas magyar adóterheket. A társadalmat pedig szépen visszavezették abba a nyugalmi állapotba, melyben a külföld gonosz, az állam mindenben segít, és igenis szükség van szociális védőhálóra.
A probléma csak az, hogy miközben az adók és a terhek folyamatosan emelkednek, addig a Fidesz szépen csendben elkezdte kivezetni az alkotmányból azokat a frázisokat (is), amelyek garanciát adnak az embereknek a befizetett adóik után (lásd egészségügy).
Mára odáig jutottunk vissza gondolkodásmódban, hogy a gazdaságnak szüksége van az erőteljes állami jelenlétre, a nemzeti (és ez nem egyenlő az állami tulajdonban levő!) vállalatokra, egy erős kezű diktátorra, aki a külföldieket megfékezi és kiűzi, állami védőhálóra, és egyre kevésbé van szüksége arra az EU-ra, amelynek anyagi támogatásaiból valósult meg az elmúlt évek beruházásainak 98%-a!
A devizahitelesek kálváriája tökéletes bizonyítéka annak a gondolkodásmódnak, amelyik egyre inkább a rendszerváltás bekövetkezését vagy további évtizedre való elnapolását sürgeti. A történet nagyon egyszerű: A devizahiteleseket meglopták és adós-rabszolgasorba taszították legalábbis a régi rendszer szemlélete szerint. A modern gazdaság szemlélete alapján viszont annyi történt, hogy az emberek két termék (HUF/CHF hitel) közül adott pillanatban a számukra kedvezőbbet és kockázatosabbat választották, amiből évekig nyerészkedtek, pár éve pedig veszítenek. A régi idea szerint az államnak kell adópénzekből megmentenie mindenkit, és elűznie a gonosz csaló bankokat. Az új elvek a bankrendszert erősítenék meg (hiszen azt a rossz hitelek miatt önmagában is komoly veszteség érte), ezáltal felpörgetnék a gazdaságot, miközben az állam egyetlen feladata a már egyáltalán nem vállalható hitelterhek egy részének (pl. 180 CHF feletti rész) igazságos elosztása a hitelező és az adós között, ami mindenkinek az érdeke lenne. (A 100%–0% elosztás bármelyik irányba pedig kész katasztrófa!)
A háborgó devizahitelesek és szimpatizánsaik nem elhanyagolható tömegként képviselik a régi rendszert, és Magyarországot vissza akarják taszítani a 20 évvel ezelőtti állapotába (persze nem rossz szándékból, egyszerűen a legjobb belátásuk szerint). Kicsit olyanok, mint a kisiskolás, aki apukájával először snapszerezik pénzben (és kockáztatja a zsebpénzét). A kisiskolás persze tudja, mi forog kockán, de nem foglalkozik vele, hiszen éppen kinézett magának egy szép játékot, melyhez apu megkopasztásán át vezet az út. Amikor apu tanító célzattal elnyeri a gyerek zsebpénzét, akkor az nem úgy áll fel az asztaltól, hogy szomorú bár, de elismeri, hogy benne volt a pakliban a vereség is, hanem bömbölni, könyörögni kezd, minden egyéb praktikát bevet. Célja, hogy apuka adja vissza a zsebpénzt – és érvénytelenítse a kártyapartit! –, majd pedig látva a gyerek szenvedéseit, azon nyomban tegyen még valamennyit a visszaadott zsebpénzhez, hogy meg lehessen venni a hőn áhított játékot.
A kapitalizmus lényege pontosan az, hogy kockáztatsz vagy nem, nyersz vagy veszítesz. Több lehet valamiből vagy kevesebb. Az a rész mindenkinek teszik, amikor a többről van szó.
Az igazi rendszerváltás pedig akkor jön el, amikor a kevesebbet és annak miértjét értik meg az emberek, amikor tisztában lesznek a kockázat valódi jelentésével, és nem keresik folyamatosan az ördögöt és a kifogásokat.
2014-ben lesz a magyarok igazi rendszerváltása? Nem tudom. Az biztos, hogy a Fidesznek nem maradhat ekkora hatalma. Amennyiben mégis megmarad, akkor a rendszerváltás nem következik be még további 20-30 évig (a bebetonozott törvényeknek köszönhetően), viszont az élet iróniája győz: pontosan azok az emberek hátráltat(hat)ják a változást, akik 25 évvel ezelőtt a változásért harcoltak. A társadalom kénytelen lesz minél több pártot (legalább 5-öt) az Országgyűlésbe küldeni és a lehető leginkább szétbontani a felelősséget, és előidézni a „szükséges egyetértések” korát, ahol egyetlen törvény vagy kezdeményezés sem mehet át anélkül, hogy legalább három párt ne bólintson rá és dolgozzon közösen a lehető legjobb megoldásért.
Ebben és csakis ebben az esetben kerülhetünk közelebb a valódi rendszerváltáshoz. Persze a társadalom nélkül nem fog menni, amelynek pedig lassan el kell(ene) kezdenie nem az államtól várni a csodát (egészségügy, nyugdíj, támogatások), hanem saját kezébe venni az irányítást, és elébe menni a dolgoknak.
Ha tetszik az írás, akkor szavazz a jobb felső sarokban ránk! Goldenblog 2013