Sokszor megkapom a haveroktól, hogy igazi „megmondó” ember vagyok, aki soha semmiben nem rejti véka alá a véleményét. Elérkezett az idő, hogy az IFL blogon keresztül a történelemben először kifejezzem a magyar focival kapcsolatos kétes érzéseimet. Már előre leszögezem, hogy egyetlenegy meccset sem láttam az idei nagy kupaszereplésünkről, gyakorlatilag most olvastam el 3 újságcikket, és láttam az eredményt. Most mégis most jól megmondom, aztán el lehet dönteni, hogy aktuális-e a véleményem, amelyet legutóbb a Vidi BL-szereplése idején frissítettem a magyar focival kapcsolatban.
Azt vettem észre, hogy a magyar futball struktúrája tökéletesen szimbiotikus körforgásban mozog, ahol megvan mindenkinek a helye (sportvezető, játékos, szurkoló), a szerepe és az ideje. Csak a legritkább esetben van előtérben a három fő komponens, viszont gyakorta kerül terítékre kettő (pl. a sportvezető és a szurkoló). Al Bundyt megszégyenítő ügyességgel kerüli el a magyar foci a sikert és pénzt, vagyis mindazt, amiért a gyerekek elkezdenek focizni. Külön fejezetet kellene kapnia minden magára valamit adó közgazdasági tankönyvben annak a feloldhatatlan ellentétnek, annak a lehetetlen állapotnak és az úgynevezett pofám leszakad érzésnek, ami a teljes magyar foci közegére jellemző. Pénz nincs, foci nincs, tehetség nincs, tudatosság nincs, és csodák csodájára mégis 16 csapattal több képes ebből a sok nincsből megélni az első osztályban, mint amennyit a hagyományos közgazdaságtan előirányozna, prognosztizálna. Természetesen azzal a kitétellel, hogy másfél évente be kell buktatni 1-1 csapatot csak a látszat kedvéért. (Ilyen volt a Vác, mostanában pedig ilyen az Eger).
Véleményem szerint a napokban ért véget egy körforgás, és a magyar modern kori focicsodának egy újabb ciklusa kezdődik, a népet olyan mértékben hülyítik (kenyeret és cirkuszt adva nekik), amilyentől a Ceasarok rózsaszínű gombolyaggal játszó kiscicákként tetszelegnek. Kezdődött az egész Egervári Sándor szerethető válogatottjával, amelynek hatására a SZURKOLÓK (főként a kocaszurkolók jelenléte az újdonság) elkezdtek érdeklődni a foci iránt először csak a válogatottért, majd szépen lassan a klubcsapatokért szorítottak. Így telt-múlt az idő, amikor a ciklus második részeként a sportvezetőség lépett előtérbe élén Csányi „az Oligarcha” Sándor személyében, aki az MLSZ vezetését vette át + csodák csodájára hozta az OTP-hiteleit, és lám funkcionalitásában az egész szervezet szinteket kezdett lépkedni felfelé. Szinte kézzelfogható volt a szervezettség és az ambíció. Szurkoló van, sportvezetés van, de foci még mindig nincs, gondolhatták ezt páran, ámde Orbán Viktor úr megalomániájának manifesztálódásaként a Videoton a semmiből felemelkedett és bejutott a BL-be. Ez a tény értelemszerűen hozta magával a teljesítményt és a focit (csak nekem volt déja vu érzésem, hogy az előző ciklusban a Debrecen pörgött hasonlóan, előtte volt a Fradi, azt megelőzően pedig a Dunaferrnek sikerült valamit lepakolnia nemzetközi szinten?). Örülhettünk, hiszen ezen a ponton egyesült a szentháromság, amelynek tagjai egymás kezét fogva bámultak egy szebb jövőbe.
Régi magyar szokás kis események átélésekor világméretű dolgokról álmodni. Mostanában előjött témaként a válogatott vb- és Eb-szereplésének realitása, miközben alapelvárás volt a klubcsapatainktól, hogy menjenek néhány kört az Euroligában. És jött a rohadt nagy pofon, amit én személy szerint már nem is érzek. Elfogadtam, hogy semmi más nem történt, csak véget ért egy ciklus, amit követ majd egy másik. Már berendezkedtem arra, hogy legközelebb 2016 környékén fog valamit alkotni magyar csapat, és az jó eséllyel nem a Videoton, Debrecen, Győr hármasa lesz, hanem a Fradi vagy Újpest. Ezek nem a reményeim, hanem a tényeknek álcázott manipuláció. Ez a ciklikus néphülyítés addig működik, amíg egyik csapatnak sem sikerül látványosan elmennie a többiektől. A következő ciklusban pedig a mostanában nagyon legyengült Budapestnek kell virítania a megerősödött vidékkel szemben.
Visszatérve icipicit a jelenlegi ciklust lezáró történésekre, véleményem szerint (a múltból kiindulva) a következő dolgok történtek:
1. Vége a bajnokságnak, és csodák csodájára egy ez idáig tehetséges csapat emelkedett ki a mezőnyből, miközben az abszolút favoritok (Vidi, Loki) mélyrepülésbe kezdtek saját magukhoz képest.
2. Az elmúlt évek legnagyobb sikereit mind a pályán, mind a pénzügyben elérő Loki és Vidi (gondoljunk csak a nemzetközi kifizetésekre) képtelen volt érdemben nem hogy megerősödni, de még a sikercsapatot normálisan egyben tartani is. Megint elkezdődött az átszervezés, és nagyon nem jött be.
3. Egyelőre még vannak nemzetközi kupaindulóink, akik igazán verhető ellenfeleket kaptak. Mindenki örül és lelkes, hiszen vélhetően lesz magyar csapat ősszel a nemzetközi porondon. Mindenki fogadkozik, de érezni a háttérben valami negatívumot és visszafogottságot, és ezt nem tudjuk még megmagyarázni.
4. Senkinek nem sikerül időben és minőségben megfelelően erősítenie. A sajtóban nem is a kupaindulók erősítéseiről hallani, hanem rendre egy másik csapat viszi a prímet, amelyik eddig sehol nem voltak, na de majd most (Fradi)! Ez már önmagában fura, hiszen anyagilag is a Loki és a Vidi az a két csapat + Győr, amelyiknek valóban megvan minden lehetősége elméletben a szintugráshoz.
5. Pár hét csend.
6. Lemennek az első meccsek. Nagy pofán csapás minden oldalról. A szurkolók álla leesett, a focisták eljátsszák a nagyhalált, és drámai színészeket megszégyenítően szégyellik magukat, miközben mindenki keresi az indokokat. A zugszakértőcskék a tévében megint minden jóérzésű szurkolót verbálisan arcul ütnek, amikor elkezdik a jól ismert „ez a realitás, mert” című szöveget megspékelve egy csipetnyi „amíg nincs ez meg az, addig ne is álmodozzunk semmiről” mantrával. A hülyéje a tv-készülék előtt pedig csak bambul, hogy mi a faxom folyik itt, amikor a foci kiemelt sportág, és mostanában érkezett az első akadémista generáció, ráadásul most állítólag sok pénz (és még több állami pénz) van a fociban, sőt Orbán Viktor szent meggyőződéseként új stadionokat építenek, miközben az emberek egyébként egyre rosszabbul élnek.
7. Na majd a visszavágó és a magyar virtus rendet teremt.
8. Nem teremtett. Inkább még szarabb lett a helyzet. Minden visszaállt a zéró állapotra. A szurkolók most nagyon csalódottak, tehát elfordulnak a focitól, Csányi már azt nézi, hogyan tudna menekülni (tehát a vezetőség megbukott), a klubcsapatok kifogásolnak-magyarázkodnak, 1-2 játékosra húzzák rá azt a bizonyost + 1-2 dologban a spori is ludas, a szakértők a saját vállukat veregetik hetekig, hogy ők megmondták, és szépen lassan kezdődik az NB I.
Elképzelhető, hogy nem így történt, de van egy sejtésem...
Amúgy elárulhatnám a tutit, a megoldást, de rohadtul nincs hozzá lelkierőm, hogy itt okoskodjak nektek. Mi értelme lenne azt mondanom, hogy faxom a nímand külföldi zs kategóriás focistáknak, a magukat a YouTube-ról eladó emberkéknek, akik évekre bebetonozzák a színvonalat, miközben a magyar fiatalok elől veszik el a lehetőséget a játéktól, akik az egyetlen járható út (a kérdés nem az út mibenléte, hanem hogy erre mikor fog tényleg rálépni Magyarország). Miért is idéznék Hofi bácsitól, aki szerint ezeket a srácokat egyből le kéne küldeni a bányába, hogy megtanuljanak pár dolgot? Mi értelme lenne, mikor ha buknak, ha nyernek – ezek a világ szégyenei –, ugyanúgy túl lesznek fizetve a továbbiakban is, és továbbra is trallaláznak a BMW-jükben és a más márkás sportkocsijukban. Mi értelme a magyar focinak? – kérdezhetném. Miből él meg az egész banda ennyire jól, mikor szemmel láthatólag üresek a stadionok, nincsenek eredmények, nincsenek bevételek? Ha meg maffia, akkor tanulhatunk picit az olaszoktól. Ott is megy a susmus, de közben azért mégiscsak van foci néhanapján, ünnepnapokkor. Bár lehet, hogy itt is minden vasárnap van foci, csak nem földi vasárnap, hanem a Mars tengelypördüléséhez mérten időszakosan (3 évente 1 x).
Megyek is inkább, megiszom egy sört, leszaladok a haverokkal focizni, és majd mi megmutatjuk, hogyan kell ezt. A magyar profi focis bagázs meg tehet egy szívességet...
