Az alábbi levél létjogosultságát egy gazdasággal foglalkozó oldalon a Magyarországot teljes egészében érintő jövőkép indokolja, és ez talán a legtöbb fiatalt és nem fiatalt foglalkoztatja. Valószínűleg sokunkban megfogalmazódott már egy miért igen? és egy miért nem? elképzelés az esetleges külföldre való költözéssel kapcsolatban. Most legyen szó arról, hogy egy mai huszonéves szempontjából milyen perspektívát jelent a magyarországi jövő, és miért fordulhat meg egyáltalán a fejében az emigráció.

Tisztelt Olvasó, úgy érzem, eljött az idő, hogy elmondjam, miért kell elhagynom az országot!

Az okokat szubjektív módon írom le, hanem érzésem szerint, ahogyan a téma kapcsán eszembe jutnak a gondolatok. Nem célom senki megsértése, de úgy érzem, hogy elfogyott körülöttem a levegő, nem tudok lélegezni. Ami még szörnyűbb, semmi esélyét nem látom annak, hogy valaha kapok-e levegőt, ha itt maradok.

A nyugdíj, ami elsőként eszembe jutott. Valószínűleg hülyén hangzik éppen én számból a nyugdíj kérdésköre, hiszen még nem múltam 30 sem (26 vagyok), és messze nem fizettem még annyit a magánnyugdíjpénztárba, illetve az állami nyugdíjba, mint amennyit több százezer honfitársam. Mégis foglalkoztat ez a téma. Elképesztő, ahogy az aktuális hatalom mindenféle címszóval és erőszakkal (nem volt kötelező átlépni, csak éppen aki az MNYP-rendszerben maradt, azt a végleges kizárás veszélyével riogatták – ez igazi szabadság?, igazi demokrácia?) szinte a teljes nyugdíjpénztári vagyont elvette (divatos szóval élve beolvasztotta), és Hudinit megszégyenítő módon át is változtatta. Azt tényként kezelem, hogy ezt a pénzt soha nem látom viszont, és nyugdíjam már biztosan nem lesz az államtól, hiába kell nyugdíjas koromig fizetnem az ebbe a rubrikába tartozó adónemet. Számomra ez rossz üzlet, hiszen több tízezer forinttal kevesebbet kapok havonta kézhez emiatt (is), cserébe viszont semmit nem fogok kapni. Persze a politika hitegethet akármivel, de sajnos mire én „bödönhöz” jutok, addigra azok, akik most eltüntették a pénzemet, és előidézték a gazdasági helyzetet, már nem élnek. Hiába gyurcsányozok, orbánozok, senki nem lesz számon kérhető, ami egyébként a jelenlegi politikai életben is rendkívül dühít. Súlytalan az egész, és senki sem vonható felelősségre egy több milliárd forintba kerülő ostoba döntésért. Azt érzem, hogy egy olyan rendszerben kell élnem és dolgoznom, amelyik elveszi a pénzem, de mire megöregszem, nem múlik el a megélhetésért folyó napi küzdelem, csak éppen jóval idősebb, fáradtabb és talán betegebb leszek. Biztosan nehezebben veszem fel a harcot, mint ma vagy holnap. Én nem akarom ezt a rám erőltetett rendszert. 

Jelenlegi életemhez időben közelebb kerülve először a család témaköre jut eszembe. A család számomra egy nőt jelent, akit  teljes szívemből szeretek, és gyerekeket. Én kettőt szeretnék, de elfogadom azt, akinek nincs (nem lehet) gyereke, vagy akinek 15 van. Nekem ez a szám és családmodell a szimpatikus, és kész. Nem szeretnék megházasodni, mert szerintem a házasság intézménye a 21. században alapvetően kudarcra ítéltetett (elég csak a válások idevonatkozó statisztikáit megnézni), hiszen túlmisztifikáltsága révén olyan terhet rak a feleségre és férjre, amelynek általában képtelenek megfelelni. Ráadásul a magyar jogrendszer labirintusában kész katasztrófával ér fel a házassági állapot.

Mostanáig abban a tudatban voltam, hogy szabad országban élek, ahol az én döntésem, hogy milyen családmodellt teremtek magamnak. Azt hittem, hogy Magyarországban minden ember egyenlő. Sajnos tévedtem. Az elmúlt másfél-két év intézkedéssorozatának eredménye, hogy jelenleg nem érzem magam rendes magyar állampolgárnak, hiszen a miniszter úr kritériumainak egyszerűen képtelen vagyok megfelelni. Sajnos ezek az „igazi mintapolgár” fantazmagóriák emlékeztetnek egy, az előző században élt vezető elképzeléseihez. Ő ugyanis egy olyan – általa tökéletesnek vélt – sémát határozott meg, amelyikhez képest senki sem tekinthető teljes értékűnek. Hiába dolgozom ugyanannyit, mint bármelyik családos férfi, az egyenlőség országában nekem sokkal több adót kell fizetnem. A jövőre nézve a kilátásaim is szomorúak, hiszen minimum 3 gyereket kellene felmutatnom ahhoz, hogy emberszámba vegyenek. Hiába biztat a politika a szaporodásra, én az a fajta megfontolt és tudatos ember vagyok, aki először azt szeretné, ha élete biztos egzisztenciális alapokon nyugodna, hogy leendő gyermekeit becsületben és tisztességben fel tudja nevelni. Amíg ezt nem tudom megteremteni, addig felelőtlenségnek érezném az élet talán legfelelősségteljesebb lépését megtenni. Ráadásul én nem szeretnék olyan országban élni, ahol a legfelsőbb vezetők mondják meg, hogy ki mikor és hány gyereket nemzzen. Persze belevághatnék (és talán meg is érné) a családalapításba lesz, ami lesz alapon. Kapnék szép kis családi pótlékot 5 gyerek után + adókedvezmények és támogatások sokaságát + talicska pénzt a lakásvásárláshoz, de valahogy nem érzem ezt a saját utamnak. Nem szeretnék megélhetési szülő lenni, aki csak azért vállal több gyereket, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és több pénz üsse a markát.

Ha már család és ha már egzisztencia, akkor mindenképpen érdemes beszélnünk a saját otthonról. Teljesen elképedtem attól, ami ebben az országban ezen a téren folyik. Hónapok óta figyelem, amint a kormány a nevemben szabadságharcot hirdetett a bankok ellen, és megdöbbentem azon, ahogy a bankok (a kormánnyal karöltve: a kormány hitelezési szabályai, törvényei miatt) szinte lehetetlenné tették azon fiatalok és nem fiatalok számára a saját otthon megteremtését, akiknek a szülei nem tudtak lakást adni, vagy pár milliót rakni a zsebükbe. Nekem, aki 0 forinttal kezdtem az életet, szinte lehetetlen saját lakásban gondolkodnom, hiszen önerőt ebben a gazdasági helyzetben 10 év alatt sem tudok összegyűjteni. Ennek oka, hogy a pénzem reálértéken gyakorlatilag egyre kevesebbet ér: magas az infláció, egyre drágább minden, viszont a fizetés nem nő ilyen mértékben. Nem tudok 10 évre előre gondolkodni, hiszen a jelenlegi helyzetben a holnap is rejtély számomra. A legérdekesebb az egészben a pénz és a fizetési képesség viszonya. A bankok a kormánnyal nagy egyetértésben azt mondják, hogy kell önerő (minimum 25%), és ezenfelül a fizetésnek csak x%-a használható fel hitelfizetésre. A probléma ezzel az a számítás, amely szerint amit most kifizetek albérletre (havi 70 ezer forint egy pesti 60 négyzetméteres lakásra), az pontosan akkora összeg, mint amekkora a havi törlesztőrészletem lenne. Ez nagyon fáj, hiszen ezt a pénzt így is, úgy is ki kell fizetnem, de ahelyett, hogy a saját lakásomba fektetném, másnak fizetem. Persze itt (is) azok a gazdagabb emberek járnak jól, akik a válság idején elegendő tőkével rendelkezve felvásárolták az ingatlanokat, és bérbe adják. A másik fájó pont a devizahitelesek esete. A kormány az én pénzemből (is) fedezi mások és saját maga döntéseit, melyeket most nem szeretnék minősíteni sem jó, sem rossz irányba. Habár ebben a buliban én nem vettem részt, az életemre mégis komoly hatással van, hiszen nagyrészt emiatt nem kapom meg az esélyt a saját lakásom megvásárlására. Persze az állam most megint ad önerőt, de apró hibája a dolognak, hogy megint előbb kéne gyereke(ke)t nemzenem, és csak aztán gondolkozhatnék egzisztenciám megteremtésén, nem pedig fordítva. 

De milyen jövőképen is lehetne abban az országban, ahol mindenki munkahelye komoly veszélyben van? Gyakorlatilag a vállalkozások és ezáltal a munkáltatók 90%-ának olyan veszélyes és bizonytalan a helyzete a NAV, a jogszabályok bonyolultsága és napi szintű változása, a gazdaságpolitika miatt, miáltal az én munkám is veszélybe került, és bármelyik percben megszűnhet. „Szerencsére” a munka törvénykönyve is megágyazott ennek a folyamatnak, ami azért veszélyes, mert a másik oldalon a gazdaság nem pörög, a cégek lehetőségei szűkülnek, tehát biztosan el kell embereket bocsátani, ami mostanában sokkal könnyebb. Azt tapasztalom, hogy jelenleg senki nem tud előre gondolkodni és megtakarítani, pedig lenne rá hajlandóság. Csak ez a hajlandóság nincs meg a kormány és az ellenzék részéről. A politika nem akarja valamiért, hogy nekünk nyugodt életünk legyen, és megtakaríthassunk az álmainkért (lakás, autó, utazás). Persze tisztában vagyok azzal, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, viszont azt tapasztalom, hogy más országok hatalma sokkal stabilabb környezetet teremt az élethez és a munkához, mint a miénk. Én nem akarok ebben a rám erőltetett rendszerben élni, ahol az „én érdekeim” sablondumája mögé bújva az pontosan én érdekeim ellen tesznek lépéseket. Mára oda jutottam, hogy összetehetem a két kezem, ha éhbérért dolgozhatok napi 10 órát, és csak minden második csekkel vagyok elcsúszva. Mintha ez lenne a normális állapot. Mintha...

Na és akkor itt van ez a fránya külföld, ami ellen mi (???) szabadságharcot folytatunk. Hát én nem szabadságharcolok senkivel, és kikérem magamnak, hogy a nevemben, a megkérdezésem és a beleegyezésem nélkül gazdasági és jogi hadüzeneteket küldözgessünk az EU-nak, hiszen én is aláírtam egy társadalmi szerződést a csatlakozáskor, amelyben elfogadtuk az EU-tagországok közösen meghatározott irányelveit. Mostanában pedig homlokegyenest ezzel szemben megyünk, ami miatt ha külföldön járva  megemlítem magyar mivoltomat, a szélmalom-szabadságharcossal azonosítanak. A gúny tárgyai lettünk, ami már csak azért is probléma, mert ha véletlenül összejönnének a lépések, és beütne a tuti, akkor a mindenkori magyar politikát ismerve mi, átlagemberek nem részesülnénk belőle, viszont ha jön (a valószínűsíthető) rossz, akkor az minden magyar vállát nyomja, és nekünk kell állni a cechet. Én nem akarok még ezekért a rossz döntésekért is fizetni. Nem akarom, hogy ciki legyen magyarnak lenni, és nem akarom, hogy mások miatt engem  gondoljanak anarchista gyökérnek. Hogy mi a külföld véleménye rólunk? Számtalan példát tudnék mondani, de mint sportszerető, két aktuális sportpéldát említek először, melyekben szintén megmutatkozik „kiváló” megítélésünk.

1. A magyar fociválogatott utolsó két mérkőzése, melyen a sporik elképesztően látványosan fújtak ellenünk, mintha feladatba kapták volna csapatunk elmeszelését.

2. Erdei Zsolt bokszmeccse, melyen a bírák az egyértelmű tények ellenére ormótlan hazugsággal a vesztes ellenfelet hozták ki győztesnek. 

Persze ezek nem bizonyítható dolgok, de szerintem egy picit ide is belekúszott a politika (és akkor még finom és nőies voltam).

Másik példám a mostanában felkapott német mese Orbán Viktorról, amit persze lehet tiszteletlenségnek vélni, és lehet rajta mosolyogni, esetleg átgondolni annak igazságtartalmát. De ami szerintem elképesztő, az a reakcióözön, amivel megint minket égettek. Először Orbán úr elítéli a németeket, hogy a gyermekeket miért vonják bele a politikába, aztán pedig a hírTV elkészített (?) egy ugyanolyan mesét, csak fantáziátlan, gyerekes színvonalon. Persze a külföld ismét a dilettáns magyarokon röhög egy jót.

A politikai részt is meg kell említenem, ugyanis mára a társadalmat sikerült annyira összezavarni, hogy a jobb- vagy baloldali nézeteket bunkós botnak használja mindenki. Jelenleg nem lehet szabad véleményt kifejteni szinte semmiről, hiszen a kormány mindenbe beleüti az orrát, és minden ember politikát kreál mindenből. Ha azt mondod, hogy esik az eső, akkor biztosan ráfogják, hogy te bizony mocskos antiszemita vagy, esetleg jobbos. Ha azt mondod, süt a nap, akkor pedig a szemét balosok közé tartozol. Emberek! Ez egy elképesztő őrület, amit én már képtelen vagyok megérteni, és nem is akarok. Miért esik egymásnak két szegény ember, és kezd el ezen vitatkozni? Vajon jobb lesz ettől nekik? Jobb lett attól bárkinek, hogy a politikai nézeteit ennyire kihegyezte a másikra? Nem tudom végignézni, ahogy az a „fenti” néhány tucat ember sikeresen egymásnak ugrasztja az országot, és olyanokon vitatkozik mindenki, amibe nincs (mert nem lehet) beleszólása, amihez nincs is köze.

Nem szeretném tovább finanszírozni azt a politikát, ami az elmúlt tíz évben megtömködte saját zsebét (és állítólagos közalkalmazottként egy Szijjártó P. több mint 60 milliós vagyonra tett szert pár év alatt, és senki nem kérdezi meg komolyan, hogy ezt hogyan sikerült a havi pár száz ezer forintos fizujából). Nem akarom a politikai kampányokat és azt nézni, ahogy mára a nagypolitikusok egy óvodai csoportra kezdenek hasonlítani. Már a Fidesz sem komoly szakmai programmal nyert, hanem egyszerűen az előző kormányt szidta, kiemelte annak hibáit, és megígérte, hogy majd jobb lesz. Közeledik a választás, és ugyanez kezdődik elölről, csak a szereposztás más. A legrosszabb, hogy a társadalom újból részt vesz ebben a véget nem érő debil játékban, és még képes elhinni, hogy majd jobb lesz. Hogy’ lehetne jobb, ha a kormánybotot ugyanazok az emberek adják át egymásnak folyamatosan, csak más csapat címere alatt? Hogyan építhetném a jövőmet egy olyan országban, ahol a társadalom még hisz a (tündér)mesékben, s ahol senkinek nem érdeke komoly és racionális gazdasági programokat kidolgoznia, hiszen azok túl valóságosak lennének, és azokkal nem lehet nyerni?

Számos problémámat leírtam, miért kell elhagynom az országot, a hazámat. Persze sok minden kimaradt, de azt hiszem,  mindenkiben körvonalazódhatott, hogy mi a baj, és az milyen mértékű. 

Nem akartam megbántani senkit, sok sikert mindenkinek!

  ►►►►

Gyerekmegtakarításról szeretnél többet megtudni? Klikk

✰ ingyenesen letölthetsz egy hasznos pénzügyi eszközt:  Klikk

Segítsek neked vagy kérdésed van pénzügyekben? Akkor írj:

✰✰ szarvas.norbert@iflgroup.hu vagy

✰✰ www.iflgroup.hu 

Itt találsz meg minket, ahol további "csak itt megjelenő" egyedi tartalmakat is olvashatsz