Tisztelt Sándor Bácsi!

Őszinte nyíltsággal fordulok Önhöz, hiszen munkásságát nagyra tartom! Személyes véleményem volt az elmúlt évtizedben, hogy nem kell ide Matthäus meg Koeman, meg akárki, hiszen van nekünk egy világviszonylatban is rendkívüli jó edzőnk, mesterünk és mentorunk. Számomra Ön a legjobb magyar edző, akit még a Dunaferr kispadjáról ismerhettem. Azt a csapatot sikerült olyan rendkívüli (és azóta is utánozhatatlan) módon összeállítania, hogy minimális költségvetése ellenére későbbi magyar válogatott játékosok sorát vonultatta fel. Játékuk élvezhető volt. Akkor még általános iskolába jártam, és emlékszem, hogy a folyóson mindig cikizve rám szóltak: „Na mi van, Dunaferr?”.

De nem haragudtam a srácokra, hiszen abban az a időben még divat volt Fradi-szurkolónak lenni. Én viszont 2002-ig többek között Ön miatt szurkoltam a Dunaferrnek. Az ezt követő időszakban évekig azért drukkoltam, hogy vállalja el végre a magyar válogatott vezetői pozícióját, hiszen Önnél alkalmasabb jelölt nem létezik erre. Nyilatkozatai alapján azonban az jött le (legalábbis nekem), hogy elvi okokból nem vállalja el a megbízatást. Emiatt még jobban elkezdtem Önt tisztelni, hiszen végre egy ember a magyar közéletből, akinek vannak elvei, és képes azokért kiállni. Bevallom őszintén, elszakadtam a magyar focitól jó sok évre (klubszinten a mai napig távol vagyok). Először akkor emeltem fel a fejem, amikor a magyar válogatott az Ön vezetésével 2009-ben a szinte semmiből megnyerte az U20-as világbajnokság bronzérmét. Hihetetlen nagy dolog volt ez szerintem! Elkezdtem reménykedni, hogy végre újból feltűnt egy igen tehetséges generáció, melynek tagjai annyira együtt vannak, hogy a későbbi nagyválogatott gerincét adhatják.

Végre 2010-ben elvállalta az Önt megillető helyet a magyar fociban, mely érezhetően elindult felfelé azon a bizonyos lejtőn! Ismerve az utánpótlásunkat, a játékoskeretünket és az Ön képességeit elképzelhetetlenül lelkes lettem. A vágyam egyértelműen egy szerethető válogatott lett, akik majd’ megdöglenek a pályán, annyira küzdenek. Igényem egy sikeres és erős válogatott, mely idővel megint elfoglalja az őt megillető helyet a foci világában. Az elvárás egy látványosan játszó és támadó szellemű csapat, melynek tagjai bármelyik válogatottal képesek felvenni a versenyt, és képesek kiegyenlített meccset játszani.

Azóta a vágyaim csak részben valósultak meg. A válogatott valóban szerethető lett, és valóban sokkal jobban akarnak a srácok, mint az elmúlt 15 évben bármikor. A csapat tényleg eredményeket ér el, és bekerültünk az európai foci második vonalába. Viszont ugyanők egy ország szívét törték össze az elmúlt két meccsen (erről lejjebb írok). Ez az együttes messze nem hozza a benne rejlő potenciált. Persze most azt gondolhatja magában, hogy mennyire telhetetlen vagyok, hiszen a felvázolt célokat abszolút teljesítik a fiúk. Erre én azt mondom, hogy igen, teljesítik, viszont a vártnál sokkal komolyabb együttesünk van, melynek szerintem már kudarc azt a teljesítményt hoznia, amelyiket 2010-ben felvázoltunk magunkban.

Igazságtalan lennék, ha nem szögezném le már a legelején a fejlődésünket. Az elmúlt években a magyar válogatott legnagyobb kritikája az lehetett, hogy a jobb csapatokat csak barátságos meccseken tudtuk felülmúlni. Mára azonban fordult a kocka, és tétmeccseken is képesek vagyunk diadalmaskodni a menőbb csapatok felett. Talán ez is az oka, hogy a magyar közönség egyre fociéhesebb, egyre jobban bízik a csapatban, és hátránya viszont a mérhetetlen csalódottság egy-egy megmagyarázhatatlan eset után.

Ha ránézek a keretre, általánosságban véve igencsak elégedett lehetek, hiszen nagyon erős. Viszont engedje meg nekem, Sanyi bácsi, hogy hiányérzetemnek adjak hangot. Számomra felfoghatatlan, hogy Huszti Szabolccsal miért nem sikerült a mai napig kibékülnie, és Szabi miért nem játszik a válogatott bal szélén (Balázs pedig átmegy jobbra). Huszti olyan elképesztő formában futballozik, amellyel a német Bundesliga legjobb igazolása lett idén! Az ő játékát mindig szerettem, hiszen kívülállóként benne láttam legtöbbször azt a bizonyos tüzet, vehemenciát és akaraterőt, ami mostanában Varga Józsit jellemzi a válogatott meccseken. Szerintem ha végre összeállna a Dzsudzsák–Szalai–Huszti-hármas, őket minden bizonnyal igazi Európa-klasszis támadószekciónak nevezhetnénk. Most a pálya nagyon lejt egy oldalra, és nagyon hiányzik belőle Szabi.

Persze nem szeretnék Ön felett pálcát törni, hiszen mióta elolvastam Kemény Dénes önéletrajzi könyvét, megtanultam egy nagyon tuti csapatépítő dolgot: a csapat kémiája fontosabb, mint 1-1 jó képességű játékos. A csapat mindig lényegesebb, mint bármelyik játékosa. El tudom képzelni, hogy Szabi nem illik bele a csapatba valamilyen (vélt?, valós?) ellentét miatt, és jelenléte veszélyeztetné az összetartást. A kérésem az lenne, hogy amennyiben feloldható problémáról van szó, kérem, tegye meg az első lépést irányába, mert nekünk, szurkolóknak szükségünk van Huszti Szabolcsra!

Hajnal Tomira is ki szeretnék picit térni. Képességei alapján ő az egyik legjobb magyar játékos. Viszont külső szemlélőként elképesztően hullámzó játékot produkál a válogatottban. Megszakadni, küzdeni, hajtani pedig a lehető legritkább esetekben látom. Természetesen tehetsége és rutinja alapján biztosabb pont, mint lenne a helyén Koman (aki sajnos rengeteget hibázik még). A szívem megszakad, amikor egy ilyen tehetséget látok a pályán ennyire alibizni. Sajnos Tomira Önnek nem sikerült alternatívát találnia, emiatt nem alakul ki a posztján igazi versenyhelyzet. Szeretném figyelmébe ajánlani Tőzsér Danit, aki már bizonyított nemzetközi szinten. Nem állítom, hogy sokkal jobb lenne, mint Tomi, de azért egy esélyt megérdemelne. Viszont örömmel konstatáltam Kovács István szerepeltetését a románok ellen. Még őt is eltudom képzelni Hajnal helyén. A lényeg az, kedves Sanyi bácsi, hogy valamilyen módon gyakoroljon nyomást Tomira, és teremtsen igazi versenyhelyzetet.

Dzsudzsák Balázs szerintem a világ egyik legjobb szélsője (most kövezzetek meg, ha akartok!), aki saját pályafutását dobta a kukába orosz kalandjával, amiért nagyon utálom. De ami ennél is nagyobb baj, hogy Dzsudzsi zsenijét nem használ(hat)ja a válogatottban. Kérem, erre jobban figyeljen oda a stratégia kialakításánál, mert ez jelenleg olyan, mintha a portugálok nem C. Ronaldóra építenék a taktikát. Balázsnak sokkal többet kéne játékba avatkoznia és szerveznie. Bár tudom, hogy nem feltétlenül az Ön hibája ez, hiszen ehhez Balázsra is szükség lenne, aki látszólag akkora „sztár”, hogy sokszor nem érzi kötelességének, hogy megszakadjon a pályán. Inkább alibizik, és csak mutatóba csinál meccsenként maximum 3 olyan megmozdulást, amilyent anno a PSV-ben 10-15 x /mérkőzés. Kérem, adja át Balázsnak az üzenetem: „Bazsi! Ha C. Ronaldo megszakad a pályán, akkor neked is illene”.

Király Gabi a magyar David Seaman, aki elképesztő bravúrokat és hihetetlen bakik sorozatát mutatta be az elmúlt 10 évben. Nagy kapus, ehhez semmi kétség nem fér. Viszont nem értem, kedves Sanyi bácsi, hogy miért nem Bogdán Ádám szerepel jelenleg a válogatottban. Gabinak inkább a mentor szerepét tudnám elképzelni. Ideje lenne átadnia a helyét Ádinak, akinek szüksége van tapasztalat- és rutinszerző meccsekre, ha azt akarjuk, hogy 2016-ban jól védjen az Eb-n. Sajnos akármennyire tisztelem Gabit, ideje lenne kicsit előrenéznie, és nem a múltban megragadnia.

Meg kell dicsérnem Sanyi bácsit, hiszen „feltalálta” Kádár Tomit, aki az elmúlt két meccsen biztosan klasszis szinten hozta a balbunkó szerepét. Merem állítani, hogy mindkét meccsen a csapat legjobbja volt, aki nem rugdosta állandóan előre a labdát, hanem ügyesen (ha kellett, cselezve), jól játszotta meg a csapattársát. Támadó játéka mellett pedig elképesztően magas szintet képviselt a védekezésben több fontos szerelésével. El nem tudom képzelni, hogy ezek után ne kapjon lehetőséget egy elitligában, hiszen ezzel a játékkal helye van a PL bármelyik középcsapatának kezdőjében. Azt hiszem, az elmúlt évek leglyukasabb posztját sikerült hosszú időre betömni. GRATULÁLOK!

Románok elleni meccsen majdnem sikerült engem leszoktatni a fociról. Annyira utáltam mindent és mindenkit a meccs után, hogy ezt elképzelni nem tudja. Na de nem az eredmény miatt, mert az még elfogadható is lehetne (bár számomra nem az). A válogatott elképesztő lelki jelenlétről tesz meccsről meccsre tanúbizonyságot. Több esetben fordult elő, hogy kaptunk egy gólt, és azonnal válaszoltunk is rá. Sajnos a politikai megítélésünk beleszól ebbe a szép játékba (is), hiszen elképesztően és feltűnő módon fújnak ellenünk a bírók most már sorozatosan. A csapat mégsem omlik össze, hanem megy előre. Viszont ami a meccs legvégén történt, az szerintem megbocsáthatatlan. Kérem, Sanyi bácsi, minden sablondumát hátrahagyva őszintén magyarázza el nekem, hogy ott mi történt. Gabi miért nem futott ki a kapuból? A két védő miért nem rúgta ki a labdát? A jobbról érkező védőnk miért a kapu felé futott, amikor el is rúghatta volna a labdát? A gólszerző román mellett álló védőink miért nem zárták ki? Mi történt itt? Miért van az, hogy amikor végre meg tudnánk lépni azt a bizonyos következő szintet, akkor összeomlunk, és szinte szándékosan rúgatunk gólt az ellenféllel? Szándékosság? A 85. perc körül majdnem rúgatott Dzsudzsi egy gólt a románokkal, amikor a saját 16-osunk szélén egy ártalmatlan helyzetben „rálépett” a labdára, és eladta azt. Nem értem, miért kell ez...

Megfogadtam, hogy nem nézek több magyar meccset, annyira kiborultam, mint ahogy az egész Facebook-társadalom és a szurkolói csoportok is. Egész Magyarország kiborult, amit csak tetéztek az összecsapás utáni semmitmondó alibinyilatkozatok. De mint vérbeli magyar drukker – saját magamat szembe köpve – megnéztem a török–magyar-meccset. Előre leszögezem, hogy a mérkőzés után nem éreztem dühöt. 20 percre kiürült a fejem, és úgy éreztem, mintha meghaltam volna. Mert meghalt bennem valami. Úgy bizony!

A világon bármelyik csapat oda-vissza vágós rendszerben, ha A megveri az első meccsen 3:0-ra B-t, akkor a visszavágó első percétől önbizalomtól dagadva olyan nyomást helyez az előzőekben vesztes félre, hogy annak már az első 10 percben tudnia kell, hogy itt semmi keresnivalója nem lehet, és érezze az előző meccs reménytelen, vesztes hangulatát, ami lebénítja. De mi nem ezt tettük, és kedves Sanyi bácsi, magyarázza el nekem, hogy miért nem! Az a magyar válogatott miért kezd el bunkerfocit játszani, amelyiknek a játékoskerete erre teljesen képtelen? Mi támadásban vagyunk nagy zsugások, nem védekezésben! Miért okoznak nekünk folyamatosan csalódást? Miért magyarázza meg – már napokkal a meccs előtt! – a teljes magyar futballszakértő társadalom a bizonyítványunkat (amit még ki sem osztottak), miért sulykolják belénk, hogy bravúr lenne egy döntetlen is ettől az évek óta leggyengébb török csapattól? Pláne úgy, hogy az első meccsen rommá vertük őket. Ebben a török válogatottban van egy Turan, Yilmaz, Sahin trió, és kifújt a dolog. De nekünk van Dzsudzsákunk, Szalaink, Kádárunk...stb.!

Mi történt a 60. percben? Szalai Ádi az egész meccsen haldoklott, a csapatunknak egy jó megnyilvánulása sem volt. Féltem, hogy laposra vernek minket (kaptunk is egy gólt). Ön azonban meglépte az elvártat, és az egészen rosszul játszó Hajnal helyett behozta Böde Danit. Ettől a perctől kezdve minden megváltozott. A magyar válogatott elkezdett focizni, Szalai végre feléledt (hiszen nem egyedül kellett a törökkel megvívnia Dugovics Titusz módjára), és elkezdtük úgy kezelni a labdát, hogy az ellen azt sem tudta hirtelen, hol van. Rúgtunk is egyből egy gólt, és még volt legalább 2-3 gólhelyzetünk. Sanyi bácsi, mondja el nekem, hogy a 70. percben miért hozta le Szalait, és vitt be egy középpályást megbontva ezzel a végre összeállt csapatkémiát? Valaki leszólt Önnek, hogy nem lenne szerencsés – a külügyi kapcsolatainkat figyelembe véve –, ha megvernénk a törököket oda-vissza? Mert ép ésszel számomra megmagyarázhatatlan dolog történt. Amit abban a 10 percben játszottunk, olyan erős volt, hogy ha marad a kétcsatáros támadó játékunk, akkor 2–1, sőt 3–1 is lehetett volna a vége! Ehelyett önként felemeltük a kezünket, visszasétáltunk a saját térfelünkre, és vártuk, hadd rúgjanak a törökök gólt (amit szerencsénkre elbénáztak).

Vége lett a meccsnek. A legszörnyűbb, hogy csak saját magunknak és mentalitásunknak (és/vagy felsőbb utasításnak) köszönhetjük, hogy nem 15 ponttal állunk a második helyen 7 ponttal megelőzve a harmadik románokat. Én továbbra is hiszek Önben és a csapatban, de kérem, most már kezdjenek el Önök is hinni magukban, és rendezzék a belső problémákat, alkalmazzanak sportpszichológusokat, ha kell, és végre ne veressük már meg magunkat!

Kérem, lássa be Ön is, amit a magyar közegnek nem sikerült az elmúlt 20 évben! A szurkoló nem utálja meg a csapatot, ha támadó játékkal, a pályán megdögölve és harcolva kap ki. De nem is szeretjük meg a fiúkat, ha képtelen játékkal nyerünk/döntetlenezünk. Ez a csapat alkalmas arra, hogy a legtöbb ellenfelét odaszögezze a kapujához, és nagy gólkülönbséggel nyerjen. Hollandiától sem azért kapunk ki állandóan, mert ekkora a különbség a két együttes között, hanem azért, mert világklasszis támadó játékuk van, mi pedig nem tudjuk az erőltetett, önkéntes bunkerfocit játszani. Állítom, hogy a hollandokkal képesek lennénk kiegyenlített meccsen néha győzelmet is játszani, ha megpróbálnánk támadni. Kapura lövésből lesz a gól! Ráadásul a holland válogatottnak (is) gyenge a védelme. Amennyiben mi nyomást gyakorlunk, és nálunk van a labda, addig az RVP nem tud ellenünk támadni, hiszen nem lesz mivel...

Kérem, gondolja át, amikről írtam!

Üdvözlettel:

egy Önökért szorító szurkoló

  ►►►►

Gyerekmegtakarításról szeretnél többet megtudni? Klikk

✰ ingyenesen letölthetsz egy hasznos pénzügyi eszközt:  Klikk

Segítsek neked vagy kérdésed van pénzügyekben? Akkor írj:

✰✰ szarvas.norbert@iflgroup.hu vagy

✰✰ www.iflgroup.hu 

Itt találsz meg minket, ahol további "csak itt megjelenő" egyedi tartalmakat is olvashatsz