Lement a román–magyar, aztán lement a magyar–észt, aztán szépen lassan lemegy egy újabb világesemény selejtezősorozata, aztán szépen lemegy egy újabb olyan magyar generáció, amelyik többre volt hivatott, aztán újabb generáció hagyja abba a szurkolást, aztán minden kezdődik elölről. A magyar férfitársadalom fejlődését tökéletesen nyomon lehet követni a magyar foci iránt érzett szeretetén: gyerekként még annak szurkol, amelyik csapat mezének a színe jobban tetszik neki, aztán random kiválaszt egy csapatot, amelyikért elkezd szurkolni, majd gimnazista nagykamasz korában reménykedve ül a tévé előtt, hogy pont most történik a változás, ám nem érti a fatert, aki már rá sem néz a tévére. Mire a srác felsőoktatásba vonul, már legalább 3 x csalódott a magyar fociban, de azért ott pislákol a remény, hogy mire lediplomázik, addigra megundorodik a magyar focitól, és soha többet nem akar hallani róla. Mire családot alapít, addigra a haverok miatt visszatér hozzá, de nem hisz benne, innentől pedig – ahogy telik az idő – egyre inkább válik megmondó emberré, aki szerint „bezzeg az ő idejében más volt”. Drága ez a sport!

A minap ütötte fel a fejét, hogy miközben a teljes felnőtt lakosságnál kiverte a biztosítékot a magyar gárda (természetesen nem a Magyar Gárda), útközben a döntéshozók megszavaztak egy újabb 40 milliárd forintot érő csomagot a magyar focinak. Ennek keretében stadionokat fognak megújítani, építeni azoknak az egereknek, akik akadnak 1-2-en és cincognak az üres lelátókon. Fura volt ezt a döntést átélnem, amikor engem úgy neveltek, úgy szocializálódtam, hogy csak akkor van jutalom, ha leteszek valamit az asztalra. A csínytevéseimet pedig nem egy új biciklivel díjazták, hanem zsebpénzelvonással. Megbolondult ez a világ, és ez a bolondság egyre többe kerül.

A magyar foci legnagyobb szégyene Hofi Géza munkássága, aki már 30 évvel ezelőtt hallható felvételeken (YouTube, bakelitlemez) olyan jellemzést adott a magyar foci állapotáról, melyet meghallgatva két meccs között, előtt és után is tökéletesen igaznak találunk. Szégyen, hogy semmi nem változott az évtizedek alatt, miközben a magyar fociból nagyon jól megélő paraziták sokasága azt próbálja velünk elhitetni hónapról hónapra, hogy bizony itt komoly változások mentek végbe, jó úton vagyunk, viszont még mindig kell pénz a folytatáshoz. És a lényeg pontosan ez. Rengetegen élősködnek a magyar focin, és rabolják ki a foci fejlesztésére szánt pénzes zsákot, miközben legfontosabb feladatuk a látszat fenntartása és a tömegek manipulációja, hogy mindenki elhiggye a változást. Most tulajdonképpen 2001-ben vagyunk vagy 2013-ban? Ha nem nézem a játékosok nevét, a dátumot, csak a meccseket, a mutatott játékot, a játékosok lélektanát, hozzáállását és a „most vagy soha részt”, akkor nem tudnám megmondani, milyen évet írunk.

A románok elleni meccs sok mindenről szólt, legkevésbé a fociról. Boldog-boldogtalan ráfeszült a meccsre, és olyan történelmileg hangoztatott érzések borzolták a két ország lakosságának kedélyét és gerjesztettek feszültséget megspékelve a világbajnoki selejtezőcsoport két csapat közötti sorsdöntő kiélezettségéről, ami egy modernkori háborút feltételezett. Manapság a civilizált társadalmak nem ezresével ölik egymást, hanem a látványsportokban vezetik le a feszültségüket, nézeteltéréseiket. Itt nem arról volt szó, hogy szépen játsszunk-e, vagy sem, de megkockáztatom, hogy még csak nem is a győzelem volt a fontos. Félve írom le még egyszer enyhén ironizálva, hogy ebben a győzelemre kiélezett sportágban a magyarok számára nem a győzelem a fontos, hanem a hozzáállás. Hiába mondja minden, a fociból élő csökevény, hogy a színvonal emelkedik, egyre jobb minden, a valóság az, hogy ugyanolyan semmilyenek vagyunk, a tévképzeteinktől (hogy mennyire erősek vagyunk) oly távol, mégis közel, miközben primadonnák százait sikerült az elmúlt évtizedekben válogatottságig lökni. Bizony! Itt sokakat toltak a menedzserek és politikai érdekek előre.

A legnagyobb önámítást mégis nem a szurkolók nyalták be, hanem a válogatott mindenkori tagjai, akik elhitték magukról, hogy ők jók, ők a sztárok, mert képesek kitömni Andorrát. Amikor a románok ellen játszottak, nem történt nagy meglepetés, hiszen primadonnáink (+ Bogdán és Szalai, akik valóban érnek valamit, tettek valamit) nemes egyszerűséggel megsértődtek az ellenfélre, aki nem engedte őket kibontakozni, és emiatt bojkottálták a meccset. Persze nem lehet egyszerűen szólni Sanyi bácsinak, hogy ma nem fognak/nem akarnak játszani, inkább küldjék be helyettük az ifiket, hátha ők hajlandók lesznek még futni, ütközni, brusztolni, küzdeni, harcolni. NEEEM! Az ego fontosabb a nemzeti érdeknél, a válogatottnál. A lényeg az egészben, hogy növelje mindenki a válogatottsági számát, amivel majd dicsekedhet, szedje be a fellépésért járó milliókat, és kezit csókolom.

Ki kell mondani, hogy ezek az emberek nem érnek egy lyukas garast sem (tisztelet a kivételnek). A legszembetűnőbb dolgot a közeli kamerafelvételek szolgáltatták, amikor is nem igazán láttam izzadni a „srácainkat”, márpedig amikor lemegyek a haverokkal rugdosni, már a harmadik percben átázik a felsőm az izzadságtól, ezek a srácok, a magukat az ország legjobbjainak valló egyedek a 70. percben sem igazán verejtékesek. Ez a legfájóbb pontja a magyar focinak szerintem. Itt senki nem akarja magát igazán odatenni, és ha valaki odateszi magát és küzd, azt gyorsan eltüntetik, mint történt az Huszti Szabi esetében vagy most Szalaival, akire Sanyi bácsi ráhúzta a vizes lepedőt, és az észtek ellen ki sem küldte játszani. A románok elleni meccs után mondtam a haveroknak, hogy ha Szalainak és Bogdánnak lenne esze, akkor lemondanának a válogatottságról, és nem égetnék magukat tovább. Ők valóban érnek valamit, esetükben orbitális baromság és rosszindulat a motiválatlanságot feltételezni náluk, akiknek a karrierjük felfutóban van. Szalai, aki száguld a Schalkéval, és aki a Bundesliga egyik legjobb csatárává fejlődik szép lassan. Ha a motiválatlanság kizáró ok, akkor most önmagát köpte szembe Egervári Sándor és a brancsa, ugyanis ilyen alapon Dzsudzsák Balázst egy életre el kellene tiltani a válogatottól. Nálunk meg lehet élni a jó marketingből és a kapcsolatokból ezen a szinten is. Balázs egy nagyon tehetséges focista, aki a magyar válogatottban a PSV-időszak vége óta egy nagy kalap szar. Gyakorlatilag sétálgatni és közlekedési rendőröket megszégyenítő magabiztossággal integetni jár a meccseinkre. Se nem motiváló, se nem vezér, de még csak nem is építő jellegű. Erősebb ellenfél ellen semmit nem ér, mégis tőle várjuk (jogosan), hogy ő legyen az X-faktor, ellenben ő a csapat egyik hátráltatója, aki persze tökéletesen tud arcoskodni a még nálunk is gyengébb csapatokkal szemben.

Jaj de drága ez a magyar foci! Ha belegondolok, hogy ezek a srácok mennyi pénzt keresnek, akár csak a válogatott fellépéseikért, akkor a sírhatnék fog el, hiszen kontrasztként ott van egyből az a bölcsődei gondozónő, aki a létminimum alatt él, de mégis a legjobbját kell mindig nyújtania, mert gyerekéletek múlhatnak rajta. Már Hofi is nagyon jól megmondta, én csak ismételni tudom: „Ezeket a srácokat le kéne küldeni a bányába, hogy megtanulják, mi az a munka”. És akkor a makrokontraszt nem lehet más, mint az állam, a kiadásai és a célcsoportok. A focit azért nyomják ennyire, mert látványsportág, mely elméletben millióknak szerez örömöt (ilyen alapon egyébként a pornót kéne támogatni, de mindegy). Miközben az egészségügyből elvonnak százmilliárdokat, addig százmilliárdokat pumpálnak abba a sportba, amelyikkel komoly problémák vannak. Tulajdonképpen senkinek nem szerez örömöt, soha nem térül meg a befektetés, és az egész bűzlik. Azért kár kiszipolyozni a magyar egészségügyet a foci javára, hogy a gyerekeknek továbbra is egyre kevesebb grund álljon a rendelkezésére, hogy a pénz ne a gyerekekhez jusson el (akik ha focizni akarnak, fizetniük kell érte tagdíj formájában), hanem mindenféle huszadrangú szerbovics, afrikano emberkének legyen minőségi pályája, ahol meggyalázhatja a focit fordulóról fordulóra. Ez így nagyon drága.

És ahogyan az várható volt, ahogyan ez az akaratgyenge magyar közeg ismét és újfent elbukott egy sorsdöntő mérkőzést, újra talpra állt, és egy nagyot arcoskodott a harmatgyenge észt válogatott ellen. És akkor most jöhet mindenki arcoskodni, hogy de ezek az észtek mit játszottak a hollandokkal. Pont ez a baj a magyar focival, és ezért nem fog soha semmi változni. Mindig lesznek hangok, akik védik ezt a rakás szart, ha éppen érkezik egy győzelem, melynek semmi jelentősége sincs. De tegyük fel, hogy nincs igazam, és kijutunk a vébére. Most tényleg azt akarjuk látni, ahogy a magyar címerben minket képviselve ez a garnitúra – bocsánat: sztár – minket aláz meg akaratgyenge, se füle, se farka játékával? Tényleg arra vagyunk kíváncsiak, ahogyan Dzsudzsák a bal szélen sétálgat, ahogy Böde verekszik, ahogy a középpályánk 5 méterre egymástól képtelen lábra adni a labdát, ahogy a magyar válogatott több labdát ad el, mint az Adidas, ahogy a védelmünk vörös szőnyeget terítve engedi be az ellenfél támadóit, ahogy Vanczák Vili helyezkedni egyedül akkor tud, amikor a klubkasszánál kifizetés van, ahogy Koman minden meccsén a hattyú halálát adja elő, és már szinte sajnáljuk szerencsétlent, hogy soha semmi nem jön össze, és ahogy minden meccs végén azt kell hallgatnunk, hogy a pénz hiánya a válogatott kerékkötője. De ha ez így van, akkor miért ennyire drága a magyar foci?