Magyarország a Kelet Párizsa. Ahogyan Párizs a divat fővárosaként vonult be a világ almanachjába (miként a párizsiak követik a divatot), pontosan ugyanezen a síkon haladva vált Budapest a bankok fővárosává (miként a pestiek követik a bankokat). Biztos vagyok abban, hogy ez az a pont, ahol mindenkiben felrémlik egy képfoszlány az elmúlt hetek bankok előtti tüntetéseiről vagy egy cikk valamelyik hírportálról, amelyik a témával foglalkozik, esetleg egy politikus nyilatkozata.
Divat lett a bankozás. Normális esetben a bank olyan privát és egyéni szoc. probléma, amelyiknek nem lenne szabad publicitást kapnia, hiszen minden embernek más a kapcsolata a bankjával, mások a lehetőségei és mások az elérhető keretei. Mára azonban a „bank” szitokszó lett, melyet populizmusban utazó politikusok még inkább felkaptak. A bank sokak szemében egyet jelent a lehúzással, és hetek kérdése, hogy megszülessen az új kifejezés arra, amikor az egyik haverunk le akar minket húzni pénzzel, vagyis „mit bankozol itt nekem?”.
Persze viccesre lehet venni a figurát, és valószínűleg nem is nagyon ütném mellé azt a bizonyos billentyűzetet, ha ezen a vonalon indulnék el, viszont az olvasatomban a téma sokkal komolyabb annál, semmint tréfát fabrikáljak belőle. Sőt arra is érdemes, hogy akár a néppel szembe menjek, és sokakat magamra haragítsak. Örömmel jelzem, hogy a birkamechanizmus általában működőképes az országban, ami azt jelenti, hogy valaki elkezd valamit szidni (a magyarok a siránkozásra, a negatívumra kaphatók leginkább), amihez egyre többen csatlakoznak függetlenül attól, hogy érintettek-e a témában vagy sem. Közösen szidni valamit, amivel igazoljuk saját életünk hiányosságait teljesen magától értetődő – és önigazoló! – ténykedés.
Valami ilyesmi történt a bankokkal szemben (amire azért rá is szolgáltak egy pontig), hiszen például akik a devizahitelezésben ténylegesen érintettek, csak töredéke annak az embermennyiségnek, akiket az ájulás kerülget, ha hitelt kellene felvennie vagy bankba kellene mennie. Ezen emberek nagy részét hiába nem érte tényleges kár a bankoktól, mégis szolidáris azokkal, akiket igen. Ez a populizmus pedig olyan szintre érkezett, amikor már azzal képes vagy a másikban szimpátiát kelteni és a másik szemében szimpatikussá válni, hogyha elböfögsz ennyit: „ezek a szemét bankok”.
Ezek a szemét bankok, és máris a világ összes fájdalma látszódik mindenki arcán, hirtelen barátokká váltok, akik ugyanabban a csónakban eveznek. Mondhatni: ellenségem ellensége a barátom – ha már pufogtatom a közhelyeket, amit mi magyarok nagyon tudunk. Az még csak-csak oké, hogy a 22–50 közötti keresőképes réteg nem feltétlenül szimpatizál a bankokkal, mert a legtöbbjüknél az ismerősük panaszkodott egy igazit nekik, amivel az Oscar-díjas előadás keretében mindenki tud azonosulni. Ez még érthető, bár nem túl szerencsés, ha valóban mindenkinek az a célja, hogy a gazdaság beinduljon, mondhatni dübörögjön, miközben az életszínvonal nő. Ennek lenne fontos feltétele a banki hitelezés.
A bökkenő az, hogy a következő generáció (mostani tizenévesek) abszolút lazára vették a figurát a témával kapcsolatban, sőt tökéletesen azonosultak a negatívummal, amely az ő kifejezésmódjukban gyakran az irónia és paródia. Tehát a gimnáziumokban parodizálják a bankokat, elhatárolódnak tőle, és egy komplett felnövő generáció válik totálisan bankellenessé, pénzügyileg képzetlenné. Ez persze nem új keletű dolog, hiszen évtizedek óta hasonló a helyzet Magyarországon. A probléma az, hogy mindenki várja a szebb jövőt, mindenkinek elege van abból, ami itt folyik. A szebb jövőt viszont elméletben az új generáció szemléletváltása fogja szállítani, ami igencsak nehézkes abban az esetben, ha az új szemléletet szállító generáció a régiek szemléletével azonosulna. Ebben az esetben nem fog semmi változni. Viszont születnek majd igen jó banki poénok.
Most persze abbahagyhatnám a cikket, de belső késztetést érzek kicsit „politikusozni” is. Ez sajnos az én keresztem, amit nem szeretnék átadni a gyerekeimnek. Politikusozni is nagy divat: definíciója eggyé vált a rablással, mondhatni annak egyik szinonimája. A politikus sosem a legokosabb, a legrátermettebb, a legjobb szakember. A politikus olyan, mint egy középiskolai osztályban a menő gyerek. Az a társadalmi kaméleon, aki képes minden rétegnek eladni magát, és szimpátiát ébreszteni. Ennek legfontosabb eszköze a populizmus, amely mindig valami közösségi dologból növi ki magát. Jelenleg ilyen a devizahitelesek ügye. Minden magára valamit adó politikus napi feladata hónapok óta elmondani egy-egy olyan mondatot, amelyik tartalmazza a bank, devizahitel, átverés, megmenteni, pártnév szavakat. Az emberek pedig ez alapján fognak dönteni sok lényeges dologban. Leegyszerűsítve az a legszimpatikusabb, aki a legtöbbször támadta a bankokat a nyilvánosság előtt és a legtöbbször mentette meg – elméletben – az embereket.
A legszebb az egészben pedig az, hogy a politikusok ezzel a cselekvéssel megoldják az éhezés problémáját is, hiszen úgy megetetik dumájukkal az embereket, hogy már nem kell vacsizniuk sem...
