Hajnali 7-kor szálltam fel a napokban a BKV helyi járatára, hogy elkezdjem végre a nyaralásomat, amikor a buszon reggeli nyűglődéseim kellős közepette, jól megérdemelt morgolódásomban majdnem levitte a fejemet egy orbitális nagy baromság (tévhit) két idősebb hölgy előadásában. Azon voltak felháborodva, hogy az unoka annak ellenére nem talál munkát, hogy diplomás, miközben köztudott, hogy a diploma = jó munka.
Fogja már fel végre mindenki, hogy ez nem így van! Elnézést, disztingválok.
Na szóval! Volt egyszer réges-régen, egy messzi-messzi rendszerben – mondhatni másik Magyarországon – egy olyan szokás, hogy a diplomát elképesztően nehéz volt megszerezni, ellenben ért is valamit. Nem akart mindenki diplomás lenni, hiszen abban a rendszerben a kétkezi munkát is ugyanúgy díjazták (jobban, mint most), ezért sokkal kevesebb diplomás keletkezett. Ez a mennyiség pedig közel pont az a mennyiség volt, amennyit a rendszer feltudott szívni a munkaerőpiacról. Ezért fordulhatott elő az az utópisztikus helyzet, hogy akinek volt diplomája, annak biztosan volt munkája és jó fizetése is. Félreértés ne essék! Akkoriban még nem találták fel az andragógiát és az egyéb büfé szakokat. Ott még kőkemény munka folyt, kőkemény követeléssel. Nem lehetett boldog-boldogtalan diplomás.
Megtörtént az orbanizáció (fegyverropogás nélküli szabadságharc árán bekövetkezett rendszerváltás), amelynek hatására egy teljesen új korszak indult el. Az elmúlt 23 év történéseire a legjobb jellemzés egy kosárlabdapályán ismert frázis, amikor az egyik fél szünet után átgázol a másikon (lomhák, semmi nem sül el jól). Ilyenkor szólnak oda a gyengébbiknek, hogy srácok, ideje lenne kijönni az öltözőből. Ez a mostani magyar társadalomra is teljesen igaz! „Srácok! Ideje lenni kijönni az öltözőből, mert a meccs már 23 éve tart.” Az oktatás évről évre felhígult, miközben a követelményeket és a színvonalat egyre mélyebb szintekre tolták. Mostanában hallani, hogy James Cameron (az AVATAR rendezője) keresgéli ezt a színvonallécet az Atlanti-óceán mélyén, annyira lesüllyedt. A politika tökéletesen szétverte a magyar termelőipart, aminek folyománya a kétkezi munka és szaktudás totális elértéktelenedése. A szülők a gyermekeik jövőjét egyértelműen a diplomában határozták meg.
A rendszerváltás gyermekei abban a hiszemben nőttek fel, hogyha van diplomájuk, akkor minden jó lesz. Mondták ezt a tanárok, a szülők, a nagyszülők. Mindenki. Mondhatták joggal, hiszen a régi korokban ez volt a divat. A számításokból csak az maradt ki, hogy több millióan gondolkodnak ugyanígy, és ezzel felborul a társadalmi berendezkedés. Az akkori „jövő Magyarországán” már mindenki diplomás lesz, és a diploma alapelvárássá válik. Ami pedig alapelvárás, azt sosem jutalmazzák sok pénzzel, jó és tuti munkával. És mi most az akkori jövőt írjuk, ahol a munkanélküliség elképesztően magas, miközben már a hajléktalanok is rendelkeznek diplomával. Visszakanyarodva a történethez: mindenki azzal traktálta a gyerekeket, hogy akadémikusokat megszégyenítő magabiztossággal kell a lexikális tudásban elmélyedni. Magyarul seggelj mint állat, aztán minden megoldódik. Azt megint mindenki kifelejtette, hogy ha mindenki elméletvitéz lesz, akkor ki fogja a gyakorlatban megvalósítani a dolgokat. Mert az bizonyított tény, hogy minden kornak és társadalomnak szüksége volt elméleti és gyakorlati harcosokra egyaránt. Ráadásul a tapasztalat egy olyan „bordélyházi hölgyemény”, amit nem lehet könyvből tanulni. De persze ez nem számított évtizedeken keresztül, hiszen a diploma megszerzése volt a legfontosabb, amihez viszont csak magolni kellett, a többi pedig magasról le van ejtve, és a család meg lesz mentve, hiszen eljön a Kánaán.
Az oktatásban a fejlődés – vagy inkább a fejkvóta? – jegyében a nagyobb befogadóképesség érdekében elkezdtek az addigi színvonalhoz képest alulpozicionált felsőoktatási intézmények és büfé szakok megjelenni. Logikus is volt, hiszen nem tanulhat több százezer diák az ELTE-n, és nem lehet mindenkiből jogász még ebben az eltorzult életvezetési vízióban sem. Arról éveken keresztül senki nem beszélt (mostanában kezdik észrevenni), hogy ezek a lépések mind-mind a diploma deflációjához fognak vezetni, miközben kifogyunk a kétkezi munkásokból, a szakmunkásokból. „A legértelmetlenebb, amikor egy országban csak értelmiségi van.”
A mentalitás pedig az lett (és egy tanár sem mondott ennek ellent, senki nem figyelmeztetett), hogy senki ne dolgozzon főiskola, egyetem mellett, majd a Mama Hotel ellát minden földi jóval. Itt az egyetlen feladat a tanulás. A diákok persze könnyen ráálltak a felsőoktatás adta szabadságra, és az egész átváltott egy egész éven át tartó „all day/year party”-ra, melyet évente kétszer pár hétre szakít meg a vizsgaidőszak, de azon átseggelhetik magukat. A jó diák feladata átmenni a vizsgán, este jól bebaszni, nyáron meg utazgatni. Persze a munkaerőpiac nem arról híres, hogy összességében hülye lenne. Pár éve rájött arra, hogy ezek a srácok egyáltalán nincsenek felkészítve a felnőtt életre. Sokkal inkább egy elnyújtott tinikorszakról lehet beszélni, ahol a felelősségvállalás teljes hiányában húzhatnak még le 3-4-5-6 évet, ami annyira szimpatikus, hogy sokan csak ezért tanulnak tovább, nem pedig azért, mert valóban a fejlődés és a minőségi diploma a céljuk. A munkaerőpiac erre azt mondta, hogy oké, rendben van, csináljátok a partit, csak éppen munkát nem fogtok kapni. Mára odáig fajult a dolog, hogy a nagyobb cégek rangsort vezetnek az intézményekről, és adott intézmény(ek) diplomájával be sem hívnak felvételizni, hiszen tulajdonosa annyira értéktelen mint munkaerő. Másrészről alapelvárás a többéves szakmai tapasztalat, amire a friss diplomás pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka.
Tapasztalat, öregapám! Nem pislogni kell, hanem cselekedni. Ennek a folyamatnak egyetlen eredménye lett. A magyar fiatalok a végletekig ellustultak, és valóban elhiszik magukról, hogy a mostani felsőoktatási képzés (tisztelet a kivételnek, mint pl. jogi, orvosi) valóban annyira megterhelő, hogy mellette nem lehet akár mellékállásban dolgozni valamit. Nemcsak a pénz miatt, hanem a tapasztalásért! Itt már csak a legkevesebben akarnak cselekedni. Aki pedig cselekedne suli mellett, arra úgy néznek, mintha ufó lenne. Amikor elsős lettem a főiskolán, akkor már az első perctől kezdve a munkán gondolkodtam, és sikerült is elhelyezkednem egy cégnél, amiből annyi tőkét összegyűjtöttem, hogy nagyon hamar saját vállalkozást tudtam indítani. Ne tudjátok meg, hogyan néztek rám a csoporttársaim, amikor nem mentem velük bulizni, hanem fél 4-kor, az órák végeztével, öltönyben mentem dolgozni még este 7-8-ig.
Persze le kellett sok mindenről mondanom, de összességében azt gondolom, egyszer eljutunk oda, hogy alap lesz az a felfogás, miszerint a felsőoktatásban tanulónak két feladata van: tanulni és dolgozni. Nem több, nem kevesebb. Ennek az időszaknak nem a legnagyobb partinak kellene lennie, hanem a legkeményebbnek (pontosan azért, mert most fiatal az ember, és a szervezete jobban bírja a tanulás-munka strapát napi 12 órán keresztül). Cserébe viszont lehet fizetése, szakmai tapasztalata, tapasztalati úton szerzett világlátása, ami miatt az iskolát is másik szemüvegen keresztül nézi a továbbiakban, mást fog prioritásnak tartani. Nem azért megy reggel 8-ra például gazdasági jog órára, hogy jót aludjon, hanem azért, hogy megtanuljon olyan dolgokat, amelyekkel a felnőtt életben képes lesz érvényesülni.
A diploma deflációjáról csak annyit, hogy mára a diploma az alap, és a mesterszak lett a mesterdiploma = jó munka. De olyan tömegek kezdtek ebben gondolkodni, hogy hamarosan már a mester lesz az alap, a doktori pedig a plusz. Majd a doktori az alap, és ki tudja, mi lesz a plusz. Ezt nem lehet a végtelenségig folytatni. Pláne úgy nem, hogy a rendszer valójában akadémikusokat akar kinevelni. A mai diplomások fele életre képtelen, két értelmes mondatot nem tud egymás után összehozni, de mégis veri a mellét egy papírra, amit diplomának nevezünk. A diploma nem helyettesíti a többi fontos dolgot, ami szükséges az érvényesüléshez.
Én azok táborát erősítem, akik szerint nem kell mindent a diploma szintjére emelni. Ilyen például az andragógia. Sokkal értelmesebb lenne annak, aki rendezvényeket szeretne szervezni, ha elmenne egy rendezvényszervező céghez kisegítőnek, és ott tanulná meg a munkát, mintsem iskolapadban szerezne rendezvény-, ill. művelődésszervezői papírt arról, amit a gyakorlatban lehet igazából megtanulni.
Nagyon-nagyon szeretném azt hallani holnaptól a buszon, hogy két néni arról beszélget, milyen büszke az unokára/fiára, aki hamarosan diplomázik, de már rendelkezik munkahellyel és karrierrel. Aki nem a családon élősködik, hanem lehetősége szerint támogatja őket, miközben már építi a saját jövőjét, készül kirepülni a családi fészekből, és aki kondira-nyaralásra-ruhára nem a szülőktől kér pénzt, mert előteremti saját magának.
