Az UNICEF igen keményen odavágott a sok Facebook-kamu aktivistának. Tudod, mi az a slacktivism? A szociológusok így nevezték el azt a jelenséget, amikor a közösségi háló lakói gyakorlatban semmit sem tesznek, viszont lelkiismeretüket megnyugtatva és közösségileg divatosan (divat a jótékonykodás és az aktivitás) cselekedve nyomnak egy like-ot, megosztanak valamit, ami a szegénységről, az éhezésről és ennek variánsairól szól. A reklám gyakorlatilag Tim Burton lelkivilágával próbál egyszerre humoros, cinikus, ironikus és szörnyű lenni. A legdurvább, hogy sikerül is neki, és a végén elszégyelled magad, hogy valaha is megosztottál valamit, pénzt viszont nem utaltál senkinek. A like nem ment életeket! A like-oló emberek már igen! De erről később. Megértem az UNICEF álláspontját, hogy véget akar vetni annak a nem igazán kedvező folyamatnak, amelyiknek végjátéka a teljes önámítás. Vagyis az emberek tudata annyiban módosul, hogy az éhező gyerekek megsegítésének módját csak a like-olásban élik át és látják. Ez persze ebből a nézőpontból rossz folyamat. A Facebookon persze sokan kapaszkodnak az „oszd meg/ lájkold az oldalt, és túlél a gyerek” jótékonykodásba. De árt az valakinek, ha akár kamu okból is, de még több emberhez eljut az információ?

A slacktivismről eszembe jut, hogy a szociológusok egy olyan jelenséget próbálnak definiálni és keretek közé zárni, amelyet egyrészről még nem értenek, nincsen precedens értéke, és éppen arról ismert, hogy önmagát folyamatosan újraíró elemek végtelen változata, vagyis kontrollálhatatlan, definiálhatatlan a közösségi háló bizonyos aspektusaiból. Amikor Magyarországon hóvihar tombolt március idusán, a közvélemény két részre osztotta az országot. Az egyik oldal szerint a közösségi média mentette meg az embereket (még ha a legtöbben csak klikkelgettek is), a másik oldal szerint pedig teljesen haszontalan szerepet játszott az eseményekben, hiszen fizikailag senkit sem mentett meg a Facebook. A szociológia még nem fedezte fel magának (nem tudta bizonyítani) a közösségi hálók adta társadalmi változások és hatások eredményét. Persze az UNICEF-nek is igaza van, de inkább mégsem. 1000 lájkolóból 990 biztosan semmi mást nem csinál, csak megoszt és klikkel, de pontosan az ő tevékenységük szükséges ahhoz, hogy az információ és a segélykérés olyan emberhez jusson el, akinek módjában és szándékában áll segíteni. Ezt a folyamatot közösségi építkezésként (social house-buildingnek) aposztrofálom, hiszen a ház leglátványosabb eleme a kinézete és a belseje. Amikor elmegyünk egy házat megnézni, nem arról beszélünk, hogy a ház alapját milyen szépen fejtették ki a kőműben, és milyen ügyesen hordta az építkezésre a kiszállító fiú. Pedig az egész ház nem készülhetett volna el stabil fundamentum nélkül. 

 

Ugyanez érvényes a közösségi hálóra és annak segítségszervező mechanizmusára is. Minden ember a saját módján segít, és lehet hogy pont a te klikked által jut el az üzenet ahhoz az emberhez, aki kész milliókat utalni Afrikába a gyerekeknek. A társadalomnak arra kell figyelnie, hogy a különbségeket és a szerepeket megértsék, ne felejtsék el az embert, és a határok ne mosódjanak el.

 

Pontosan kell érteni a közösségi folyamatot és azt, hogy a like nem étkezési utalvány a szegény gyerekeknek. 

A lájk egy esély, hogy az üzenet eljusson a megfelelő ember(ek)hez.