Szülőként a feladatunk alapvetően gyermekünket megtanítani erkölcsi és tudományos értelemben vett nyomvonalon végighaladva arra, hogy kellőképpen be tudjon felnőttként illeszkedni a társadalomba, boldog és egész életet legyen képes kialakítani saját magának. Akkor miért hallom/olvasom Facebookon, hogy anya/apa azért büszke a gyerekre, mert valamilyen versenyen bronzérmet, ezüstöt, aranyat, emlékplakettet vagy bármit nyert? A büszkeség mérőfoka egy gyerek futóversenyen miért a következő Usain Bolt fantazmagóriája?

Ne hazudj a gyerekednek!

Sok gondolat cikázik ezzel kapcsolatban a fejemben, hiszen egyáltalán nem lehet véletlen, hogy  magyar felnőtteket évtizedek óta a legboldogtalanabbak közé sorolt nemzetként tartják számon. Szánt szándékkal írom, hogy ezért a magyar felnőttek a felelősek és nem a magyar társadalom. Mert a magyar társadalom részét képezik azok a gyerekek is, akiknek a feladatuk szüleik útmutatása alapján a fejlődés és a felnövés.

Egy gyermek eredményességét NEM lehet a felnőttek mércéjével igazolni és beárazni. Amíg egy felnőtt futóversenyen a legjobbak érmeket kapnak és ez az abszolút fokmérője a teljesítménynek, addig gyermekkorban nem szabad ez alapján traumatizálni a gyereket azáltal, hogy "anya akkor lesz nagyon büszke, ha érmet nyerek".

Ráadásul ebben a korban még fejlődésbeli eltérések is segíthetik / hátráltathatják az összehasonlítást. Így történhet meg, hogy az adott sportban tehetségtelenebb, ámbár fizikailag erősebb gyerek győzedelmeskedhet a tehetséges, de éretlenebb gyermekkel szemben. Ha a gyereket a felnőttek is folyamatosan egymáshoz hasonlítják és fokmérőnek az érmeket és eredményeket tekintik, akkor sajnos igen komoly hibát követünk el!

Legyél büszke azért, mert jól érezte magát

20 éves koromban 3 hónapig beálltam a budapesti bajnokságba focibírónak és vezettem több alkalommal kiemelt serdülő meccseket. Az a tapasztalat megváltoztatta a világlátásomat. Botrányos, ahogyan a szülők a partvonal mellett habzó szájjal üvöltöztek és arra biztatták a serdülő gyerekeket, hogy rúgják fel a másikat.

Ha pedig valaki hibázott, arra nem volt bocsánat. Gyakorlatilag elküldték a picsába a gyereket és ezzel is feszélyezték. Ez a szülői attitűd tökéletesen alkalmas arra, hogy a gyerekből robotot neveljen, hogy a sportot és a kedvenc foglalkozását kötelezően rossz munkaként fogja fel és ne élvezetből csinálja.

Amikor meglátom, hogy kedves anyuka a gyerek érmét pakolja ki Face-re a "annyira büszke anyuka vagyok, van hozzá tehetsége" felirattal háttérben szerencsétlen gyerekkel, aki azt sem tudja, hogy mi van, akkor fogom a fejem, hogy ennyire önző picsa nem lehet senki.

Mert a gyereknek nem erre van szüksége és a világ sem erre kíváncsi. Értsd meg, hogy ettől még a gyerek nem lesz Usain Bolt, nem mondhatjuk, hogy tehetséges és nem hazudhatunk neki mindenféle hamis társított érzetet. Pláne nem köthetjük össze "anya büszkeségét" az eredményességgel.

Az eredmény a munkáért jár, anya büszkesége pedig az élevezetért

A szülő legfontosabb feladatainak az egyike, hogy segítsen a gyermekének olyan elfoglaltságot találni, amiben jól érzi magát. Van egy rossz hírem az elitista, örökösen faszméregető szülők számára:

előfordulhat az univerzumban, hogy a gyerek olyan dologban érzi jól magát, amiben se nem eredményes, se nem tehetséges. Pusztán kurva jó érzéssel tölti el. EZ igaz amúgy a gyerekek 99,999999999999999%-ára...

A gyerekek nem tudnak különbséget tenni és szerintem a szülők sem. Meg kell tanítani a gyereknek (és ezek szerint a szülőnek is), hogy

• az érem/eredmény a befektetett munkáért jár, azaz ha odateszed magad és keményen dolgozol, küzdesz, akkor meglesz az eredmény - ezzel a felnőtt életre készíted fel és megtanítod dolgozni
• anya büszkeségét pedig akkor érdemled ki, ha élvezed, amit csinálsz. Ha boldog vagy. - ezzel a feltétel nélküli szeretetet mutatod meg neki és felkészíted a családalapításra

És nekem senki nem fogja megmagyarázni, hogy egészséges dolog összefüggésbe hozni a csillogó ovifutás-ezüstérmet a szülői büszkeséggel. Mert akkor már régen rossz valami.

De most komolyan! Képtelenek vagyunk szülőként éremtől-eredménytől függetlenül azt mondani a gyermekünknek, hogy "büszke vagyok rád, mert végigcsináltad, mert láttam, hogy élvezted"?

Arról nem is beszélve, amikor a hazugság a tetőfokára hág:

a gyerek nem jár futóedzésre, különösebben nem is sportol semmit, csak a játszótéren rohangál, aztán jön egy futóverseny és máris úgy viselkednek a felnőttek, mintha kötelező lenne a kisujjából kiszopnia szerencsétlennek a futást. Ha pedig véletlenül nyer, akkor elhitetjük vele, hogy erre született isteni tehetség.

Most őszintén... Ebben a nagyon tipikus narratívának melyik részében tanítjuk meg a gyereket arra, hogy a tehetség nagyon kevés, ha nem párosul hozzá munka és kitartás?

Talán nem véletlen, hogy a tízmillió tehetség ember országa vagyunk, ahol mindenki elégedetlen a saját életével...

Extra cikk: Családi költségvetés ingyen- gazdálkodj okosan

►►►►

Segítsek neked vagy kérdésed van pénzügyekben? Akkor írj:

✰✰ szarvas.norbert@iflgroup.hu vagy

✰✰ www.iflgroup.hu

Itt találsz meg minket, ahol további "csak itt megjelenő" egyedi tartalmakat is olvashatsz

f