Az ilyen kérdésnek alapvetően örülök, hiszen normális esetben a bank olyan partner, amelyikkel együtt lehet, nélküle viszont már szinte lehetetlen a jövődet építeni. 

Megnéztük Peti számlájának költségeit, és először megrökönyödve konstatáltuk a számokat. Nem hittük volna, hogy a bank mindenfajta jogcímen levesz 1168 forintot a számlájáról. Ügyfelem kicsit sokallta is ezt az összeget, hozzáteszem: jogosan. Megkérdeztem, hogyha kapcsolataim révén tudnék adni neki egy olyan költségmentes folyószámlát, amely nem akciós, és nem mindenki számára elérhető, akkor azt elfogadná-e tőlem.

Peti gondolkozott egy kicsit (ilyenkor már tudom, hogy baj van), rám nézett bociszemmel, majd félve kérdezte meg, hogy nagy baj lenne-e, ha maradna a bankjánál, hiszen tulajdonképpen elégedett, és az a havi 1000 forint már nem számít.

Ilyenkor mindig két kérdés fogalmazódik meg bennem:

1. Tényleg ennyire lusta az ügyfél, hogy inkább fizet feleslegesen, semmint mozduljon?

2. Miért panaszkodott ugyanő 5 perccel ezelőtt arra, hogy semmire sincs pénze, és el van adósodva, holott 1000 forint havonta semmiség?

Ezeket a kérdéseket feltettem Petinek is, ő pedig mosolygott nem létező bajsza alatt, és csak egy halovány „nem tudom” csúszott ki a száján.

Ilyenkor mindig döntés előtt állok: vagy ráhagyom az ügyfélre (és akkor rossz tanácsadó vagyok), vagy pedig más megvilágításba helyezem a dolgokat, és egy utolsó rohamot indítok.

Az utóbbi mellett döntöttem. 

– Peti! Mennyi a havi fizetésed? 

– 83.500 forint.

– Azt kérted tőlem, hogy spóroljak neked. Mennyit kellene megtakarítanom ahhoz, hogy azt mondd, rendben, megcsinálod?

– Hát... Legalább 10.000 forintot!

– Szuper! Ha átváltjuk a folyószámlád, tudod, mennyit spórolok neked? 12.000 forintot!

– Ez hogy’ lehet?

– Úgy, hogy éves szinten ennyit takarítok meg neked.

A történetet nem folytatom, hanem az elvi felvetésekről értekezem picit.

Rengeteg ügyfélnél tapasztalom, hogy kis dolgokért nem akarnak lépni sehova. Nem látják be, hogy sok kicsi sokra megy. Általában a szegényebb rétegtől hallom az örök magyar rigmust, miszerint a gazdagoknak milyen jó, meg hogy a gazdagok összelopták magukat. Ebbe nem nagyon akarok belemenni, viszont érdekes tény: amíg a szerényebb keresetű átlagember nem érzi fontosnak, hogy akár 500 forintért bankot váltson, addig egy magasabb jövedelmű ember úgy veti rá magát a lehetőségre, mint ragadozó a prédára, és természetesen bankot vált.

Sokszor megfordul a fejemben az a felismerés, hogy egyesek azért gazdagabbak, mert minden lehetőséget ki akarnak használni, és akár pár száz forintért is képesek tenni.

Nyilván ez nem általánosítható, viszont tapasztalataim alapján az átlagos keresetű emberek kontra magasabb jövedelműek aránya igen jelentősen alátámasztja véleményemet.

Persze a pár száz forinton felül közrejátszik a lojalitás is, ami a rendszerváltás előtti időszak romantikus öröksége. Azt hiszem, el kell jutnia mindenkinek arra a pontra, amikor elfogadja a tényt, hogy a piacgazdaság nem ismeri a jó és a rossz fogalmát. A számok nem emocionálisan, hanem mindig az adott pillanat objektivitásában rangsorolódnak. Magyarul: egyetlenegy folyószámlánál sem jutalmaz a bank alapvetően csak azért, mert valaki évek óta ott vezeti a számláját. Ez egy hiú ábránd. Sőt! Számtalan esetet tudok felsorolni, amikor egy adott banknál az ott lévő 10-15 éves számlát nem változtatták meg, holott a banknak azóta számtalan modernebb és olcsóbb konstrukciója jött ki, de erről senki nem szólt az ügyfélnek, aki így a jóval magasabb díjakat fizette éveken keresztül. 

Most jöhetnek azok a hangok, hogy a kapzsi bankok hibája az egész. De tegye fel magában mindenki a kérdést! Kinek a hibája az, hogy lustaságból nem néz utána a lehetőségeknek időnként? Ha erre nincs idő, akkor fel kell keresni független tanácsadókat, akik megteszik ingyen helyettünk. 

A másik fontos kérdés pedig, hogy valóban a kapzsi bank hibája-e, ha az ügyfél kap egy lehetőséget, hogy spóroljon akár több ezer forintot is, és azt nem fogadja el – pusztán lustaságból...