Ott ül remegő kézzel, verejtékező homlokkal és hónaljszagú divatos pólóban abban a kényelmetlen székben, ami legalább két oldalról szorítja a combját. Kezében a kék kupakos golyóstoll, előtte a fehér papírrengetegbe ágyazott halál, mégelőtte pedig egy sokkal kényelmesebbnek látszó székben pöffeszkedik egy makulátlan öltönybe csavart és bájgúnár vigyort felvett ember, a révész. Kínos csend, a bogarak sem mernek tovább zümmögni. Tudod ez egy olyan pillanat, mintha eltűnne egy percre a szerződés, az asztal, a bankár, a kényelmetlen szék, a kényelmesebb szék, a kék kupakos és csak te maradnál meg ez a bájgúnár. A helyszínt felcserélte egy poros amerikai kisváros, tudod az a Clint Eastwood féle, talán még egy szalmagócot is elfúj elöttünk a hőségből nevelkedett hűsítő szellő. Álltok egymással szemben és valakinek meg kell mozdulnia. Aki megmozdult, az meg fog...

Ez az a perc , aminél talán még életében nem volt idegesebb és bizonytalanabb. Tudta, hogy cselekedni kell, ámbár nem igazán volt tisztában a következményekkel. Ezt talán még ő is pontosan érezte legbelül, hogy most valami meg fog változni, valami végérvényesen elromlik. Annyi kérdés kavargott a fejében, hogy egyetlen egy éppkézláb és balesetmentes mondatot nem volt képes kipréselni magából. Ezért inkább csendben maradt, súlyosan meredt maga elé és továbbra is verejtékezett. De ehhez már hozzászokhattunk, hogy amikor minden kötél szakad, akkor bemenekülhetünk saját testünk birodalmába, és bármikor bármilyen helyzetben képesek vagyunk fókuszpontként beállítani saját izzadtságunk minden egyes cseppjét, mintha ezzel bármit megváltoztathatnánk. Pedig cseppet sem annyira érdekes, mint amilyennek első pillanatra látszott.

Az idő ennél sokkal érdekesebben ketyeg. A bájgúnár, aki a kényelmesebbnek látszó székben éleire vasalt ingben művigyorral üldögél, sokkal nehezebbeknek érzi ezeket a fránya másodperceket. Minden egyes másodpercnek súlya van. Komoly súlya, hiszen még nem késő visszafordulni. Lehet, hogy ma mégsem lesz ebből kapás? Ilyenkor már nem tehet sokat ez a bájgúnár. Helyette megpróbálja felveleveníteni az együtt töltött órákat, az egymásnak címzett mondatokat és méginkább megpróbálja kielemezni a helyezet. Keresi a hibát, ami miatt esetleg a másik viszakozhatna. Ha nem talál ilyet, és még van legalább 15 másodperc, akkor belekezd egy hosszan tartó pszichológiai elemzésbe és elkészíti a másik fél testi-lelki profilját. Minden verejtéknek látszó gyöngyszemet nyilvántartásba vesz, minden ráncot memorizál és minden kézrándításra felszisszen! Eljött a pillanat? Most? Na és most? 

5 másodperccel a halál előtt már nincs mit tenni. Elfogadjuk a végzetünket, a megváltoztathatatlant és megpróbálunk minél hamarabb túlesni rajta. Gondolkozni majd ráér később is. Persze, ha lesz majd később! De ebben a másodpercben ez még annyira távolinak tűnik, hogy még ráérünk ezen agyalni. Majd megoldjuk valahogyan. Addig pedig lázas fájdalomcsillapításra ott van minden, amiért belevágtunk. Tüneti kezelésként, helyszíni érzéstelenítésként hat ránk a lényeg, amiért bevállaltuk ezt a procedúrát.

És már tényleg mindjárt vége az elmúlt hetek, hónapok minden idegeskedésének, viszontagságának, veszekedésének. Annyira egyszerű az egész! Kezünkben a kék kupakos és csak használni kell. Itt a megoldás. Ebben a pillanatban még nem vagyunk felcímkézve az árbilétával. Most még nincenek rajtunk láncok, nem vagyunk megkötve, nem követelnek tőlünk semmit és mindenféle kötelezettség nélkül életünkben utoljára még szabadon választhatjuk azt, ami elvan már döntve. Mert ezen a ponton a döntés olyan luxus, amit saját maguktól vettünk el abban a percben, hogy először beléptünk az átlátszó automatikusan nyíló ajtón.

Letelt az idő. Már a halál után vagyunk. A kék kupakos pedig működött. De ha nem működött volna, akkor a bájgúnárnak bevolt még készítve legalább 5 kékkupakos. Olyan nincs, hogy nincs. Csak olyan van, hogy van! Tiszta üzlet, új lakás. A halál pedig nem a vég, hanem a kezdet.

Nyomj egy like-ot, ha tetszett a cikk: